Tom Jones olyan, mint a jó whisky: az idő múlásával egyre csak érik, erőteljesebb lesz és újabbnál újabb színeket mutat meg amúgy sem szürke repertoárjából. A 79. életévét június 7-én ünneplő egykori walesi bányász 8 év után tért vissza a Papp László Sportaréna színpadára, hogy bebizonyítsa, majd’ egy évtized elteltével még kiérleltebb lett a show-ja.
A nemes egyszerűséggel csak World Tour 2019 névre keresztelt koncertsorozat június 22-ei budapesti állomásának közönsége túlnyomó részt az 50 (vagy inkább 60) pluszos örökifjakból tevődött össze. A stadion hossztengelyében felállított színpad és a csak ülőhelyeket tartalmazó nézőtér óriási színházterem benyomását keltette, ahol egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Sir Tom a meghirdetett kezdéshez képest úriemberhez méltón mindössze 10 perces spéttel, vastaps kíséretében lépett a világot jelentő deszkákra. Talpig fekete öltönyében, hófehéren világító hajával és körszakállával maga volt a megtestesült elegancia. Mélyen meghajolt, majd olyan elementáris erővel kezdett bele a Burning Hell című John Lee Hooker szerzeménybe, amit évtizedekkel fiatalabb pályatársai is megirigyelhetnének tőle. Tette mindezt kristálytiszta hangon, az egész koncert során egy félhangot sem tévesztve.
A felütés nem volt véletlen, hiszen a ’60-as évek elején Tom Jones is egyike volt azon művészeknek, akik megteremtették a rhythm & blues műfaját. Így több tradicionális blues dalt és ebbe a stílusba tartozó feldolgozást énekelt az esete során, például Little Willie John vagy Billy Boy Arnold klasszikusait is, de természetesen mai hangzásnak megfelelően áthangszerelve. De itt nem állt meg a dolog, hiszen a koncert során valóban a legnagyobb kedvenceiből nyújtott át közel kéttucatnyit a közönségnek, csapongva a korszakok és a stílusok között a ’60-as évek souljától a ’90-es évek dance-popjáig.
Persze saját, öt és fél évtizede tartó pályája meghatározó állomásai sem maradhattak ki, de senki se naftalinszagú, avittas múltba révedésre gondoljon, hanem ízig-vérig mai, modern produkcióra. Élete első Number One dalát, az 1965-ös It’s Not Unusualt vérpezsdítő konga betéttel bolondították meg, a Delilah flamencós köntöst kapott, a What’s New Pussycat tangóharmonikás-bőgős hangszerelése pedig egy Szajna parti buliba repített minket. De volt a koncert során bendzsós country ballada, egy szál zongorás vagy fergeteges rock and roll megoldás is. Mindehhez Mr. Jones segítségére a szóló-, basszus- és ritmusgitár, dob, billentyű felállású, hihetetlen hangszeres tudással rendelkező session zenekar nyújtott profi segítséget.
Legnagyobb örömömre a ’99-es Reload című feldolgozásalbumról is elhangzottak a húzó számok, amik az eredeti közreműködők nélkül is megállták a helyüket (Mama Told Me Not To Come, Sexbomb), ahogy a szintén ebből az érából származó If I Only Knew atomfunky-ja is.
Tom Jones ismét bebizonyította, hogy nem csak tud, de imád is buliztatni, és a koncert minden másodpercét élvezi. Ez a sugárzó életöröm pedig azonnal átragadt a közönségre is, akik egy idő után a székükből felállva ropták önfeledten. Mindössze annyi változott legutóbbi magyarországi fellépése óta, hogy most már érthető okokból jobbára a mikrofon mögött állt, a védjegyének is tekinthető kigombolt zakós terpeszben. Ezt a statikusságot ellensúlyozandó viszont a dalok között poénkodott, sztorizgatott, de éppen csak annyit, amennyit kell. Felidézte a Vegas-i éveket, ahol Elvis Presley-vel közösen léptek fel, vagy Solomon Burke a Dirty Dancing című filmben felcsendülő Cry To Me című dala kapcsán imitálta Patrick Swayze és Jennifer Warnes erotikától túlfűtött táncát. Ezt a vonalat erősítette a Joe Cocker által slágerré tett Randy Newman szerzemény, a pajzán You Can Leave Your Hat On előadása is.
Az egyszerű színpadképet a dalokat nagyon jól kiegészítő hatásos vizuál dobta fel: pislákoló lampionok, világhíres épületek sziluettjei (az Eiffel toronytól a Sagrada Familián át a Colosseumig), vagy épp óriási színes ajkak. Egyedül az ekkora koncerteken megszokott módon a főszereplőt mutató kivetők hiányoztak, így sajnos közeli képen nem láthattuk Tom Jones-t. Aki minden egyes dal után mély meghajlással köszönte meg a közönség szeretetét.
Másfél óra folyamatos zenélés után jött egy kis szünet, majd a közel negyed órás ráadásban még három feldolgozás: Louis Armstrong What A Wonderful Worldje, Prince Kiss-e (őt egyszerűen géniusznak nevezte Sir Tom), majd a rock and roll dédanyjának tartott Sister Rosetta Tharpe rockosított gospelje, a fergeteges Strange Things zárta a bulit.
Tom Jones jött, énekelt és mindenkit meggyőzött róla, hogy addig fog a színpadon szórakoztatni, amíg hang jön ki a torkán. Reméljük, ez nagyon sokáig így lesz még!
(szöveg: m.t., fotó: Máté Évi)