Talán az elsők között fedeztem fel magamnak a ’80-as évek legvégén ezt a zenekart, amikor az euro/italo disco hallgatásába már kicsit belefásult füleimet új zenék befogadására kezdtem el hegyezni. Az akkoriban beinduló nyugati égi csatornák zenei műsoraiban gyakori vendég volt a New Order, és a True Faith című örökbecsűjük egyből betalált nálam.
A dark-, és szinti-pop, valamint az új hullám iránti elkötelezettségem mind a mai napig tart, és a CD-, valamint DVD-gyűjteményem nagy részét is az ebbe az irányvonalba sorolható előadók lemezei teszik ki. A „nagyok” közül elég sok mindenkit sikerült már elcsípnem élőben, de a „koncert-bakancslistámról” persze még így is hiányzik pár húzónév, akiket anyagi-logisztikai, és egyéb okokból még nem tudtam kipipálni. Közéjük tartozott a New Oder is, mint „nagyvad”, de jelentem, május 12-én Bécsben végre őket is sikerült becserkésznem.
Egy, a Wiener Festwochen szervezőitől érkezett hírlevélből szereztem tudomást arról, hogy a csapat Bécsben is bemutatja a Liam Gillick brit kortárs objekt-művésszel közösen színpadra álmodott legújabb produkcióját (So it goes…), mely először Manchesterben – hol másutt, mint a New Order szülővárosában – debütált, tavaly nyáron.
A zeneművészeti hallgatókból álló, 12-fős szintetizátor-nagyzenekarral kiegészült New Order a MuseumsQuartier E-csarnokába hirdette meg dupla-előadását, és mivel sem ők, sem én nem leszünk már fiatalabbak, úgy gondoltam, „most vagy soha” alapon átutazom a Császárvárosba, és főt hajtok az elmúlt 40 év egyik legmeghatározóbb brit csapata előtt – egyben megemlékezem a Joy Division-ről is, amellyel ez az egész zenekarosdi 1976-ban elindult. (Lásd: Anton Corbijn Control című filmjét.)
A sors kegyéből, és bécsi barátaim ügyességének-gyorsaságának köszönhetően, közvetlenül az első sorokból várhattuk a koncert kezdetét, melyre nem sokkal este 9 óra után került sor. Addig is, a sejtelmesen megvilágított színpadra többször beúsztatták az est logóját: ∑(No,12k,Lg,18Wfw), mely a New Order + 12-fős szintetizátor orkesztra + Liam Gillick + 2018-as Wiener Festwochen rövidítése volt – ha valaki még mindig ezen a képleten törné a fejét.
A hol egymásra állított fa konténerekre, hol pedig az amsterdami vigalmi negyed kirakatsorára emlékeztető háttér elé – mely a tucatnyi szintetizátorost rejtette – az Elegia című zenekari nyitány után sétált be a New Order legénysége. A 2005-ös Who’s Joe-val csaptak bele a lecsóba, melyet a Dream Attack követett az 1989-es Technique albumról. Az Ian Curtis-féle Joy Division előtti főhajtás már a koncert felvezető szakaszában megtörtént a Disorderrel, majd jött a Power, Corruption & Lies egyik, szintén ritkán játszott tétele, az Ultraviolence. Ezt egy újabb Joy Division átirat, a Heart And Soul követte, majd egyik személyes kedvencem érkezett, az 1986-os All Day Long. A (nemzetközi) hangulat egyre fokozódott, ahogy a Shellshock előadásába belefogott a New Order. „It’s never enough until your heart stops beating…” – skandálta a közönség Bernard Sumnerrel együtt, aki – a maga kedvesen esetlen módján – többször is táncra perdült az est második felében. Futballmeccsek hangulatát idéző füttyökkel bíztatta tombolásra a közönséget – hát persze, hiszen MU-szurkoló az „öreg”.
Innentől már nem volt megállás a zúzásban, az A Guilt Is A Useless Emotion, a Subculture, majd a Bizarre Love Triangle is folyamatosan mozgásban tartotta a MuseumsQuartier publikumát, és a Vanishing Point valamint a Plastic sem engedett szemernyit a szorításból, a koncert feszességéből. Ez utóbbi amúgy is – számomra – kimagasló pontja a New Order Music Complete című legfrissebb, 2015-ös albumának.
A ráadás-blokk előtt sikerült kicsit kifújnia magát a közönségnek, vélhetően ugyanezt tette a színfalak mögött Bernard Sumner, Stephen Morris és Gillian Gilbert – mint ős New Order-mag –, valamint Phil Cunningham és Tom Chapman is. És ahogy mindenki Barney-ja is megköszönte a szintetizátor armada, és vezénylőjük, Joe Duddell munkáját, így én sem feledkezem meg róluk, sem pedig a szolidan elegáns látványvilágért felelős Liam Gillickről sem.
A koncert-ráadást az instrumentális Times Change vezette fel, majd jött a Your Silent Face, végül a Joy Division-korszak talán egyik legszebb szerzeménye, az ünnepélyesen hömpölygő Decades zárta a sort – és a showt. Nem volt Blue Monday, sem pedig True Faith – és Peter Hook is hiányzott kicsit a színpadról –, mégsem távoztam hiányérzettel a koncertről. Ebben a másfél órában remekül kivonatolták a fent említett művészek a New Order (és a Joy Division) munkásságát. Örülök, hogy a részese lehettem ennek a karrier-összefoglaló szellemidézésnek, és remélem, hogy – bár számomra ez volt az első – nem ez volt az utolsó New Order koncert, amit láthattam, hallhattam. Hisz, „It’s never enough until your heart stops beating…”
Janurik János