Kis híja volt csak, hogy nem fővárosunkban ünnepelte 60. születésnapját Anglia legsikeresebb popduójának énekesebb fele, Neil Tennant, hiszen a Pet Shop Boys mindössze 3 nappal a kerek évforduló előtt, július 7-én adott fergeteges koncertet a Budapest Parkban. A bulin a Kult FM stábja is ott volt…
Az 1954. július 10-én született Tennant és a szintetizátorok takarásában örök hallgatásba burkolózó társa, az október 4-én 55 évessé cseperedő Chris Lowe 1981-ben alapította meg szintipop formációját. Karrierindító kislemezük, a West End Girls csak második nekifutásra jutott be a brit kislemez listára, azonban néhány hónappal az első próbálkozás után egészen a csúcsig jutott. Az azóta eltelt közel 30 év folyamatos sikersztoriját több mint 50 millió eladott lemez: tucatnyi album és a róluk kimásolt 60 kislemez bizonyítja.
Az ezredforduló táján már majdnem úgy tűnt, lassanként nyugdíjba vonulnak, hiszen a londoni West Enden színpadra állították a pályafutásukat összegző Closer To Heaven című musicalt. Ez soha nem jelent túl sok jót egy zenekar életében, azonban ők újra váltottak, és zenét komponáltak Eisenstein klasszikus némafilmjéhez, a Patyomkin páncéloshoz, melyet 25 ezer néző előtt adtak elő a londoni Trafalgar Square-en. Azóta pedig kiadtak négy újabb nagylemezt is.
Szóval volt miből szemezgetnie a két őszes halántékú úrnak (bár Tennant esetében erőteljesen megfogyatkoztak már a hajhagymák) budapesti koncertjén, amely gerincét a tavaly megjelent Electric című korongjuk dalai adták. De itt álljunk meg egy szóra, hiszen a saját kiadásban kihozott albummal lezárták majd’ három évtizedes kapcsolatukat a Parlophone-nal, és saját kiadót alapítottak x2 néven.
A váltás azonban nem merült ki a formalitásokban, és a 2012-es eléggé álmosra sikeredett, inkább hallgatós, semmint táncolós Elysium után zeneileg teljesen megújultak. No, azért nem fordítottak hátat a szintipop legjobb hagyományainak, viszont sokat merítettek korunk elektronikus zenei irányzataiból. Erre utal az Electric cím is, ami egy rendkívül energikus, elképesztően felszabadult hangulatú és korszerűen vintage hangzású tánclemez lett, amellyel az „állatkereskedő fiúk” nyitottak a mai klubzenék szerelmesei felé is.
Ennek ellenére a Budapest Parkban ezen az estén az EDM-dropokon szocializálódott tinik csak mutatóban voltak jelen – sokkal inkább erősen 30 pluszos volt az alsó korhatár, de ez a hangulaton egyáltalán nem látszott meg! Már csak azért sem, mivel az Electric nyitótrackje után rögtön visszaugrottunk a ’80-as évekbe, és csak úgy sorjáztak a legnagyobb PSB slágrek a One More Chance-től a Suburbián át egészen a West End Girls-ig. Ám ha valaki azt hinné, hogy szimplán poros nosztalgiázás szem- és fültanúi lehettünk, az téved, mivel a majd’ három évtizedes örökzöldek is modernizálva, 2014 hangzásának megfelelően csendültek fel.
A közönség valamennyi dalt egy emberként énekelte, az újabb és újabb ismerős szintifutamok hallatán pedig rendre felrobbant a dühöngő. A retrospektív vonulat közben a két úr ügyesen adagolta a közelmúlt már befutott, vagy az aktuális album egyelőre kevésbé ismert, ám annál táncra csábítóbb számait (Fluorescent, Thursday, Vocal). Részemről külön piros pont jár a Rent remixének, illetve az eredetileg a Patsy Kensit vezette Eight Wondernek írt I’m Not Scared újragondolásának.
A látványra sem lehetett egy szavunk sem, pedig az elején kicsit tartottunk tőle, hogy a mikrofonállvány előtt ácsorgó Neil és a szintipultja mögé bújó Chris igencsak statikus vizuális élményt fog nyújtani. Azonban erre is rácáfoltak, pedig egyetlen egyszer sem perdültek táncra, sőt, a rezsicsökkentés jegyében csupán csak két táncossal hozták a rajuk oly jellemző extravagáns humán vizuált. Így hol bikafejű félszerzetekként, hol gólyalábas kúpfejekként vagy éppen életre kelt csontvázakként töltik be a színpad minden egyes négyzetméterét.
Az urak klipjeikből megismert jellegzetes humora is visszaköszönt: a Love Etc. alatt függőleges helyzetben bújtak a fehér függönyre vetített ágyikóba, aztán diszkógömbbel a fejükön villogtak, néha pedig úgy néztek ki, mint az Óz elszenesedett Madárijesztője és egy hangyászsün szerelemgyereke. Hogy mennyit gyakorolták a turné előtt a számok közbeni átöltözést, nem tudni, de tuti Guinnes-rekord közeli teljesítményt produkáltak a váltóruhák tekintetében. Mindehhez óriási vetített képek és euforikus lézerorgia dukált, hogy valamennyi érzékszervünk megkapja napi örömadagját.
A buli utolsó negyedének It’s A Sinnel induló, egybefüggő euforikus nosztalgiapartiját már a VIP-terasz közönsége is felállva ugrálta végig. A Domino Dancing és az Always On My Mind után következő ráadás pedig nem is lehetett volna más, mint a Village People retro-klasszikusa, a Go West. Összegezve rég jártunk ilyen vidám, önfeledt koncerten, ahol a színpadról kikacsintó Neil Tennant mintha csak azt mondaná: ahogy minket, úgy az életben semmit se vegyetek túl komolyan!
szöveg: Majsa Tibor, fotó: Máté Évi (Photographic.hu)