Annak idején magát, a Nyugatot jelentették számunkra az osztrák határ túloldalán méltóságteljesen forgó szélturbinák, ezeket látta meg először a videóért, csokiért, Gorenje hűtőért kizarándokló magyar abból a másik világból, ami még a rendszerváltás után is megőrizte varázsát. Időközben sokminden felzárkózott idehaza a kinti minőséghez, a fesztiválkultúra is. Lett Szigetünk, ami egyenesen a régió, sőt, Európa legjelesebb rendezvényévé nőtte ki magát, és már a specifikus rock/metalfesztiválok is jelentős nemzetközi lineup-okat tudnak felmutatni. Mégis: ahhoz, hogy néhány napon belül egymás után lássuk a rocktörténelem legnagyobb bandáit, manapság is át kell lépjük a határt. Igaz, a Nova Rock esetében nem sokkal, csupán néhány méterrel. Azoknak a bizonyos szimbolikus „szélmalmoknak” árnyékában töltöttünk egy napot – az idei Nova Rock első felvonásában.
Tulajdonképpen bakancslista-túrának is felfoghattuk a kirándulást, hiszen a legfontosabb motiváció egyértelműen a Mötley Crüe esti fellépése volt. Bár ami azt illeti, szerencsés szervezést fogtunk ki: az egész napi menü hibátlan volt.
Körülbelül 3-ra értünk ki, így a Life Of Agony 15:10-es kezdésére már viszonylag kényelmesen be tudtunk rendezkedni. Úgy tűnt, a 90-es évek egyik legkülönlegesebb zenei mixtúráját képviselő banda maga is tisztában van vele, hogy a publikum elsősorban az első két két lemez dalaira kíváncsi, ehhez mérten javarészt ezekből állt a szetlista. Az utánozhatatlan debütlemez (River Runs Red) nyitódalával, a This Time-mal indult a show, majd egyből jött a Method of Groove. A LOA anno megtalálta az aranymetszést a NYHC és a gothic doom összelötybölésében, de a sajátos miliő legfontosabb tényezője mégis Keith Caputo orgánuma. Volt. Ugyanis mióta Keith inkább Mina, nemcsak a maszkulinitás, de a védjegyszerű hang is a múlté lett, és ezzel sajnos veszítettek erejükből a dalok. A műsor ettől függetlenül hibátlan volt, a zenészek csordavokálja és játéka megteremtette a jin jang-egyensúlyt. A legutóbbi lemezt a Love to Let You Down képviselte, jött a 95-ös Ugly (és szerintem a komplett LOA-életmű) legjobb dala, a Lost in 22, elhangzott a Weed a harmadik Soul Searching Sun-ról, végül az I Regret (Ugly) és három elsőlemezes mestermű, a River Runs Red, a Through and Through és az Underground zárta a bulit.
A Godsmack előadására megtáltosodott a hangfalerdő, a nyitó Straight Out of Line már dörgött, mint az ágyú. Nagyon élték a bulit Sully Ernáék, a sound is végig példás maradt. A záró I Stand Alone-ig elhangzott a Godmsack-munkásság java: Awake, 1000hp, Cryin’ Like a Bitch, Something Different, Voodoo, Batalla de los Tambores, Whatever.
Egy 1980-ban született ős-rockernek aztán jöhetnek az újabbnál újabb titulusok, a Parkway Drive zenéje a magunkfajtának akkor is death metal marad. Még akkor is, ha nem kócos, fekete egyenpólóba bújtatott, rút neandervölgyiek játsszák, hanem kertvárosi zsúrpubik. És még akkor is, ha koncertjüket konfettiesővel indítják vérzápor helyett. Igaz, a legutóbbi lemezzel újabb lépést tett a stadionmetal felé az ausztrál ötös – sokan fanyalognak is emiatt. Én azt mondom: egyáltalán nem baj, ha célba veszik a közérthetőséget, amennyiben a minőség megmarad. Vegyük alapul a Metallica fekete lemezét. Szóval sok új dal is szerepelt a csapat repertoárjában, amit egészen jól fogadott a közönség.
Időközben átsomfordáltunk haverozni a Vörös Színpadhoz, ahol beleszaladtunk a Guano Apes hangversenyébe. Nos, a 90-es évek egyik legjobb szigetes koncertjét adó göttingeni kvartett nimbusza már csak német nyelvterületen akkorka, mint anno, a hőskorban Európa-szerte, de hitelesen adták elő az évtizedes slágereket. Nem volt kellemetlen előadás, ettől függetlenül eljöttünk, mert a Kék Színpardon már kezdett a Mastodon!
Ó, igen, a Mastodon. Akik a Tool önkéntes zárdábavonulása alatt átvették a pszichedelik progresszív metal első számú kultúrmissziós szerepét. Bizony, a Mastodon juttatja most el most milliókhoz a műfajt, különösen a tavalyi Once More ‘Round the Sun átütő sikere óta. Persze sok tételt be is építettek a műsorba a legutóbbi műről: Tread Lightly, Once More ‘Round the Sun, The Motherload, Chimes at Midnight, High Road, Halloween, Ember City. De egészen a 2004-es Leviathan albumig visszanyúltak a setlist összeállításakor: elhangzott a koncert közepén az Aqua Dementia, raádás előtt pedig a Megalodon. Mindössze egy „hunter-os” szám volt, a Blasteroid, utolsóként pedig a Crystal Skull-t tolták a Blood Mountain-ről. Mindenesetre jó lenne már elcsípni őket fedett helyen, vagy egy olyan fesztiválon, ahol övék a headliner-státusz, mert bár nem az Alma Együttesről van szó, eddig csak fényes nappal láttam őket élőben.
Itt engedtessék meg a számadás egy súlyos baklövésünkről – mentségemre szóljon, hogy nagyon vártam a Mastodon műsorát. Tudniillik teljesen elfeledkeztünk az Eagles Of Death Metal aznapi fellépéséről, pedig eredetileg jelentősen tervben volt. És csak utóbb tudtuk meg, hogy a dobokat maga a stoner rock pápája, a Kyuss egykori riffmestere, a Queens Of The Stone Age frontarca, Josh Homme ütötte! Erősen reméljük, hogy a Kingdom Of Hegyaljára is vele érkeznek Jesse-ék – akiknek tökös és szórakoztató garázsrockja persze Josh nélkül is perfekt élmény.
A Lamb Of God alatt – őszintén szólva – a backstage büféjében ápoltam a sógornőkkel a posztmonarchiális diplomáciai viszonyt, így csak arról tudok beszámolni, hogy eljátszották az akkortájt frissen debütált 512 c. dalt, amiről akkor még nem tudtam, hogy az. Egyébként állítólag pazar show-t nyomott a csapat, hiba nem volt.
22:25-re mindenki felkészült az áhítatra. Vártuk gyerekkorunk kedvencét, az L.A.-életérzés no.1 tolmácsolóját, a Mötley Crüe-t. Lehet, hogy manapság ritkán hallgatjuk önszántunkból a négyes dalait, de semmiképp se hagytuk volna ki ezt a bulit. És még úgy sem bántuk meg, hogy különösebben nem volt egy magával ragadó produkció. Eleve Mick Marsot ugyebár manapság a személyzet pakolgatja a színpadra, illetve onnan le a testét kínzó, egyre súlyosbodó Bechterew-kór miatt. Színpadi tevékenysége és imágója így inkább az Arany Alkony halloween partiját idézi, mintsem a Sunset Boulevard whiskey-áztatta csajozótúráit. Na, de elnézésért is esdeklem a tiszteletlenségért, hisz ő a Mick Mars, a Mötley mindenkori és kizárólagos gitárosa, akinek hatalmas respekt jár a kitartásért, akárcsak a zenekarnak, amiért nem cserélték le barátjukat, kollégájukat! Mr. Mars nem túl erőteljes gitárjátékát a többezer watt sem kompenzálta, azok a hangfalak, amelyek nemrég még felszántottak hegyet-völgyet, most fáradtan nyöszörögtek. Vince Neil-nél is jobban csúszik mostanában a burger a kokainnál, nem baj az, sőt, a drog, az rossz, ugye, enni meg kell, (szarni meg muszáj), szóval nincs itt gond, csak a kiállás lett kissé macilacis, a tempó pedig komótos. A produkció erénye, az örökifjú ritmusszekció és a parádés szetlista volt. Nikki Sixx és Tommy Lee egy-egy húszast simán letagadhatna, igaz, utóbbi már kevesebbet gimnasztikázik, a Sixx úr is jobb szeret egyhelyben maradni. A legutolsó lemez (az is van már hétéves) címadójával, a Saints of Los Angeles-szel kezdtek, de aztán már jöttek is a klasszikusok: Wild Side, Primal Scream, Same Ol’ Situation, Looks That Kill, On With the Show, Too Fast for Love… Az irgalmatlan sláger-cunamit egy spéci blokkal lazították: a 85-ös Theater of Pain lemez Brownsville Station-átirata, a Smokin’ in the Boys’ Room, egy relatíve új dal, a Mutherfucker of the Year és a kihagyhatatlan Sex Pistols-féle Anarchy In The UK jött egymás után, hogy aztán tovább hömpölyögjenek az örökzöldek. A Dr. Feelgood/Shout at the Devil/Don’t Go Away Mad (Just Go Away)-triász után Mars Kapitány gitárszólóra vetemedett, aminek annyi volt az értelme, hogy utána addig nem tapasztalt erőre kapott! Így az utolsó etap már kifejezetten energikusan áradt a színpadról – ebben persze szerepet játszottak az egyre sűrűsödő pirotechnikai barbatrükkök, valamint az újvilági Szendreyné/Weiszné-duó gusztusos táncprodukciója. A ráadás előtti Girls, Girls, Girls és Kickstart My Heart alatt már szakszerűen lobogtak a sérók a nézőtéren. A finálé alatt természetesen Tommy Lee előakapta a kis Casiót hátul, hogy a Home Sweet Home-mal bocsássanak útjára mindenkit.
Szóval újabb pipa a bakancslistán: láttuk a Mötley-t. Az erőteljes utolsó résznek hála ráadásul jóízű élmény is volt egyben. Akárcsak az egész nap. Jó ez a Nova Rock. Ha egyszer mégis lesz ilyen volumenű rock/metalfesztivál Magyaroszágon, érdemes lenne a keleti fertályon megrendezni, lefedni vele az ottani régiót, beleértve a határokon túliakat. Lenne rá igény.
Szöveg: Vígváry Gábor
Fotók: Máté Évi
