Az utóbbi időkben nem volt hiány hazai Suicidal koncertekből, egyedül a tavalyi évet kellett kiböjtölnünk, hogy idén június végén ismét hazánkban őrüljön meg Cyco Miko és csapata, ez alkalommal a Budapest Parkban.
Ezerszer megállapított jelenségek erősödtek meg június 24-én a Parkban. Például, hogy a punkból, a hardcore-ból nem lehet kiöregedni. Eleve egy negyvenes hölggyel utaztam a villamoson, aki megkérdezte, hol kell leszállnia, a Budapest Parkba tart. Már hónapokkal ezelőtt megvette a jegyet a Suicidal-re. Ebben persze nincs semmi különös egy 34 éve működő zenekar esetében, ami valójában megindító volt, az a családias miliő, ami a nézőtéret borította – javarészt ős-arcokból állt a publikum. Átlagéletkor: 35-40. Felmerült a kérdés: hol vannak a maiak? Az originál hc halott? Csak a poszt-hardcore megy? Mindenesetre, akiknek a 2010-es, west-balkános Suicidal-buli ünnep volt, azoknak ez az esemény is legalább akkora vaszisztdasznak számított, mint az a bizonyos első – és a köztük levő három (2011 – Sziget, 2012, 2013 – megboldogult ZP).
A hangzás alakulása vett egy iverz kanyart a megszokotthoz képest: a nyitó Action még szaggatta a hajópadlót, a Bandanas is röfögött tisztességgel, a főattrakcióra viszont már kifogyott a szufla: a gitárok cincogtak, mélyek sehol. Apropó, Action. Engem speciel meglepett, hogy ők jelentették a nyíitóprodukciót, ám, ha belegondolunk, itt olyan true hc-gárda gyűlt össze, akiknek a Bandanas undergroundja annak idején többet jelentett az Action arany zsiráfos felhajtásánál. Szaszáék példás best of programmal készültek, sorra durrantak az örökzöldek: Következő a sorban, Összeomlás, Mindenki megdől…
Ami azt illeti – talán a Park italakciónak is köszönhetően – valóban gyorsan megdőlt mindenki, beleértve a Bandanas énekesét is, aki – ízléstől függően – szórakoztatóan/ordenárén vezényelte le a hangversenyt. A 80-as, 90-es évek budapesti, szubkulturális útvesztője szépen tükröződött a színpadon és a nézőtéren, az egyik biztonsági őr úr konkrétan azt hitte, valamiféle skinhead-buliba csöppent. Elmondtam neki, hogy odakinn ez elvileg épp a másik oldal, de itt nálunk, főleg Óbudán és Észak-Pesten ezek a határok nem voltak egyértelműek. Summa summarum: a Bandanas iszonyat hiteles crossover előadást tartott, Tiziék szemmel láthatóan nagyon élvezték, hogy ők vezetik fel első számú példaképüket.
Bizony, nemcsak a Bandanas-gitáros, Tizi volt az egyetlen fellépő aznap este, akit talán a tulajdon édesanyja sem látott még szempilláig húzott, kék kendő nélkül. A megszokott intro után a hőskort idéző krafttal penderült színpadra a legmetalabb hardcore-, avagy a leghardcore-abb metalzenekar feje, alapítója, Mike Muir, alias Cyco Miko és a Suicidal Tendencies!
Néhány szó az aktuális Suicidal-felállásról. Muir mindig is gondosan ügyelt arra, hogy első osztályú, lehetőleg több műfajban is otthonosan mozgó muzsikusokból álljon a banda. Így fordultak meg az ST-ben olyan kiválóságok, mint Jimmy DeGrasso vagy a mostanság a Metallicában döngető Robert Trujillo. A jelenlegi legkitartóbb harcostárs, a már 18 éve Mike mellett pengető Dean Pleasants, a másik bárdista egy ifjabb titán, Nico Santora, már ő is 2012 óta erősíti a csapatot. A tavalyi év során a ritmusszekcióban merültek fel problémák, ezért is kellett leélnünk 2014-et ST-koncert nélkül. Tim „Rawbiz” Williams bassz-zseni augusztusi, tragikus halála máig megoldatlan űrt okozott a zenekar életében, ugyanis a mostani bőgős, Michael Morgan még mindig csak session-státuszban turnézik.
Amit viszont nagyon sajnáltam volna, ha Eric Moore tényleg elhagyja a fedélzetet. Ugyanis nagyon úgy festett a dolog, néhány hónapig az ex-mars voltás Thomas Pridgen ült a dobok mögött. Oké, ő sem az a fikahengergető kategória, de a közel kétmázsás fekete dzsesszdobos alakítását lehetetlen utánozni, pótolni. Eric Moore tehát a jazz világából érkezett a hc/metalba, talán kevesen tudják, hogy a mi dobos-büszkeségünk, Borlai Gergő jó barátja, gyakran tartanak közös workshopokat, bemutatókat az Usában! De lényeg a lényeg: a srác visszatért Muir papához, közben ráadásul ledobott egy embernyi zsírszövetet! Igaz, az össznépi hardcore-karnevál közepette elkallódott a dobszolója, pedig nagyon vártam ám.
A már hagyományosnak mondható kezdés volt ezúttal is: a Hetfield-éket idéző intro után már jött is a You Can’t Bring Me Down, majd sorban a klassikusok: Freedumb, War Inside My Head, stb… A Possesed To Skate-nél hc-jószokás szerint a nézőtér és a pódium egybeolvadt, azaz közel száz rajongó szállta meg a színpadot. Rázták, zúztak a viszonylag kevés új szerezeményt tartalmazó szetlistára – a zenészeket persze ez nem akadályozta a maximálisan profi előadásban. Gondoltam egy merészet, elhatároztam, hogy most aztán már végre pálcát török a kérdésben: Cyko Miko mozgáskultúrája veszélyes, vagy inkább komikus? Nem mondom meg, mire jutottam. Köszönjük a figyelmet!
Szöveg: Vígváry Gábor
Képek: Máté Évi
