Tavaly nyáron, amikor az Erasure Robbie Williams The Heavy Entertainment Show-jára melegített be Európa szerte, kislányomat – aki egyelőre nagy érdeklődést mutat szülei kedvencei iránt – elvittem magammal élete első koncertjére. Bár, kicsit izgultam, hogyan reagál a nagy tömegre, a hangos zenére, az első perctől kezdve magával ragadták a látottak-hallottak, és a nyakamban ülve lelkesen tapsolt és énekelt – amivel kivívta a körülöttünk állónk figyelmét, és elismerő mosolyát is. A taps és az együtt éneklés természetesen az Erasure-nek szólt, akiket szívesen hallgatott volna még tovább, de annak az estének nem ők voltak a főszereplői.
Megígértem, hogy ha ismét a közelünkben koncerteznek, újból megnézzük őket. Bő fél év elteltével a szintipop duó megint turnéra indult, így a szót tett követte. A hozzánk legközelebb eső koncerthelyszín a bajor főváros volt, így ide látogattunk el március 4-én. És most következzen egy személyes hangvételű koncertbeszámoló, mindazokkal a részletekkel, amik ezt az estét Münchenben még különlegesebbé tették a számunkra…
Szüleimmel annak idején gyermekkorom „sztárjainak” Levente Péternek, Halász Juditnak, a Kaláka együttesnek műsoraira látogattunk el Székesfehérváron, édesapám inkább az állandó mozi-kísérőm volt, sajnos nem sikerült egy „igazi” koncertre sem eljutnom vele közösen. Amikor az ő fiatalságának egyik kultzenekara, a Rolling Stones 2007 nyarán Magyarországra látogatott, ő már súlyos beteg volt, így a betervezett apa-fia koncertlátogatás örökre elmaradt.
Talán ennek is tudható be, hogy amint felfedeztem a kislányomban a zenéhez való erős vonzódást, elhatároztam, hogy amint annyi idős lesz, hogy magammal merjem vinni egy ilyen rendezvényre, azonnal megteszem. Tettem mindezt még nagyobb örömmel, amint kiderült, hogy „legkisebb közös többszörösünk” a párom és jómagam zenei kedvenceit „lájkolja”, és zsenge kora ellenére (idén lett 8 éves) több előadó életművét betéve tudja.
A bevezetőben említett „bemelegítő” koncert után kapva-kaptunk az alkalmon, amikor kiderült, hogy az Erasure legújabb, Wold Be Gone című albumához kapcsolódó turnéján a nem olyan távoli Münchenben is tiszteletét teszi. Úgy kalkuláltunk, hogy egy „egy-bugyis” autós túra keretében megoldható a koncertlátogatás, így a hosszúra nyúló tél végén a napsütéses Bajorországnak vettük az irányt.
Az osztrák-német határ környékén hirtelen tavaszba forduló időjárás már megadta a vidám alaphangulatot, és ez csak fokozódott, amikor kiderült, hogy várhatóan egy rövid backstage-találkozóra is lehetőségünk nyílik az Erasure-rel.
A duó a müncheni TonHalle-ban adta aktuális koncertjét, mely épület egy egykori ipari csarnok területén elhelyezkedő buli-negyedben található, és kb. 2000 fő befogadására alkalmas. Az Ostbahnhof S-Bahn megállójától egy laza sétával értünk a tetthelyre, ahol már „hangoltak a zenészek”, az Erasure előzenekara, a Bright Light Bright Light próbált.
A főbejáratnál az elsőnek érkező rajongók a kapunyitást várva támasztották a kordont, de nekünk akkor este egy másik, korántsem csilli-villi ajtót nyitottak ki a szigorú arcú biztonságiak. A színfalak mögött javában zajlott a vacsoráztatás, a turnémenedzser egy, a catering mögötti irodába vezetett minket – ez volt Vince Clarke és Andy Bell főhadiszállása aznap estére. Bár nem először találkoztam velük, családostul ez volt az első bemutatkozásunk, így volt bennem némi szorongás. A fellépés előtti véghajrában csak pár rövid kérdezz-felelekre, kézfogásra, fotóra és autogramra volt lehetőség, de mindenki nagyon kedvesen fogadta a legifjabb Erasure-rajongót. Kislányom a legnagyobb sikert a háttérénekesnőknél – Emma és Valerie – aratta, de erre még visszatérek…
A backstage-ből egyből a színpad elé kerültünk, így bérelt helyünk volt az első sorban. Este 7-kor beengedték a kint várakozó tömeget is, a TonHalle küzdőtere és kisméretű lelátója hamar megtelt a túlnyomórészt „40+-os” korosztályt erősítő rajongókkal.
8 óra körül lépett a színpadra a Bright Light Bright Light, ami tulajdonképpen egy egyszemélyes zenei vállalkozás, mely név mögött Rod Thomasnak bújik meg. A walesi illetőségű multi-instrumentalista zenész-énekes – két kísérőjével – nagyszerű hangulatot varázsolt az amúgy kicsit ridegnek ható csarnokba. A bevallottan Erasure-rajongó muzsikus már Elton John előzenekaraként is megjárt számos világot jelentő deszkát, valamint legutóbbi albumával az Independent Album Breakers chart legtetejét, mégis rendkívül szimpatikus alázattal viszonyult a közönséghez, akiket arra bátorított, hogy a műsor után keressék fel őt a merchandise pultjánál egy kis ismerkedésre.
Röviddel a 7 dalból álló Bright Light Bright Light-szett után már érkeztek is a színpadra az est hősei, mégpedig a „Meghökkentő mesék” című TV-sorozat főcím-zenéjére. Az intro alatt elsőként Val és Emma sziluettje tűnt fel az ablak-, vagy kirakatkeretet formázó színpadi díszletben, majd Andy és Vince is elfoglalták helyüket. A nyitószámként felcsendülő Oh L’Amour kellő hangulatba hozott mindenkit, és ahogy lépegettünk tovább a setlistben egyre-másra érkeztek az elmúlt bő 30 év kihagyhatatlan klasszikusai (Ship Of Fools, Breathe, In My Arms, Chains Of Love, Who Needs Love Like That, Blue Savannah…), melyek mellett felcsendültek igazi – eddig élőben nem, vagy csak alig játszott – ritkaságok (Mad As We Are, Phantom Bride, Sacred, Here I Go Impossible Again) is.
Természetesen az aktuális albumról is válogatott dalokat Bell és Clarke – aki jobbára teljesen elbújt kis külön bejáratú podesztjén –, így elhangzott a Just A Little Love, a Sweet Summer Loving, a World Be Gone, a Take Me Out Of Myself, és a Love You To The Sky is. A közismerten ABBA- és Blondie-rajongó Andy Bell meglepetésül az utóbbi együttestől választott egy számot feldolgozásra, mely átirat a rajongók többségének véleménye szerint lemezre kívánkozik, ez volt az Atomic.
Bár az Erasure bőven túl van már azon a korszakán, amikor rajongóik álla még leesett a színpadkép, vagy az azt kiegészítő jelmezorgia, esetleg Andy őrült táncbetéteinek láttán, azért most is kitett magáért a kis kompánia. Az Erasure dalnoka próbált viccesen – és remek németséggel – kommunikálni a közönséggel, a szinti-mágus is „bedobta magát” egy kis óvatos csörgőzéssel, vagy beállt pár tánclépés erejéig a hatalmas mosolyú kórista-lányok mellé.
A hivatalos műsoridő a Sometimes-szal ért véget, de azt mindenki – aki járt már valaha Erasure koncerten – tudja, hogy 1988 óta A Little Respect nélkül nem fejeződhet be egy show-juk sem. Ez természetesen ezúttal is így történt, és az említett ráadás-szám végképp felejthetetlenné tette számunkra ezt a kora márciusi estét.
Ennél az egymás iránti kölcsönös tiszteletre buzdító himnusznál ugyanis az Erasure teljes legénysége a színpad előterébe jött, és onnan celebrálták édes-négyesben a koncert zárótételét. A háttérénekes-testvérpár egyike, Valerie Chalmers ekkor szúrta ki magának a kicsit már fáradtan tapsoló kislányunkat, és a dal refrénjének „I’m so in love with you…” sorát – rá mutatva – neki énekelte, majd a színpadról levonulva is végig felé integetett. Aprócska gesztus volt mindez, de még most, bő egy héttel a történtek után is mosolyt csal az arcomra az emlékidézés. Ha nem haragszik meg érte az olvasó, akkor egy YouTube link segítségével megidézném ezt a pillanatot.
Amatőr videóról lévén szó, a minőség nem tökéletes, de aki a piros parókát viselő hölgyet figyeli – kb. 2 perc 45 másodperctől –, átélheti egy Erasure-rajongó apuka büszkeségét. Ezért mindenképpen megérte a 30 éves kitartó rajongás. Köszönjük, Erasure!
Kiegészítésként, és a fenti koncert- és élménybeszámolóhoz kapcsolódva egy gyors lemezajánló, hiszen az Erasure a napokban jelentette meg legutóbbi albumának klasszikus-akusztikusra hangszerelt átiratát, World Beyond címen. Akit érdekel ez a szépen meghangszerelt, az éneket és általa a dalok mondanivalóját még inkább kiemelő korong, az ezen a linken megrendelheti.
Aki pedig szívesen megismerkedne a Bright Light Bright Light egyszerre kellemes és minőségi pop-muzsikájával, az kóstoló gyanánt – jelképes összegért – letöltheti az Erasure-rel közös turné valamelyik (vagy akár több) állomásának a hanganyagát.
Janurik János