Szerencsés összeállítás vagy nosztalgia? Erre nem tudom a választ, de az biztos, hogy február 10-én az idén 25 éves Bullet For My Valentine teltházra rakta a Barba Negrát, ahová olyan bandák kísérték el őket, mint a Jinjer és az új életre kelt Atreyu.
Az Atreyu amolyan bakancslistás banda volt számomra, sosem volt szerencsém őket élőben látni, és azt is őszintén bevallom, hogy az elmúlt legalább 10 évben tuti nem hallgattam őket semmilyen szinten. Szimplán megfeledkeztem róluk, illetve pihentették is a zenekart egy időre, ezért mikor láttam, hogy ők fogják nyitni az estét, igencsak megörültem. Ami viszont visszahozta a lelki békémet, hogy ezzel nem csak én voltam így a közönség soraiban, sok ismerősöm hasonlóan járt velük.
Ami viszont külön meglepetés volt, hogy vokalista fronton történt némi változás, ugyanis Brandon Saller dobos immáron teljes egészében az énekre koncentrál, ezzel maximálisan átadva magát a közönség szórakoztatásának, illetve méltó partnere lett ebben Marc „Porter” McKnight basszusgitáros, aki immár a keményebb, hörgősebb témákért felelős a banda mélyei mellett. Sőt, a Battle Drums című, dubstep alapokra épülő dalban egyenesen lerakta a hangszerét és mondhatni átvette az uralmat a színpadon. Számomra talán ez (és az ezt követő fél Whitney Houston-szám) volt az a része a koncertnek, mikor egyértelműen eldöntöttem, hogy még több Atreyut akarok látni és hallani, és szerintem ezzel se vagyok egyedül. Iszonyat energia van a srácokban, de sajnos ez az este nem róluk szólt, így kemény 8 és fél szám elteltével át is adták a pódiumot a technikai személyzetnek, hogy előkészítsék azt Tatiana Shmailyuknak és zenekarának, a Jinjernek.
Az ukrán Jinjer igen nagyot ment (és halad is tovább) az elmúlt években metál zenei körökben, ami egyáltalán nem meglepő. Többször volt alkalmam őket megtekinteni és a minőség most is garantált volt. Tatiana hangja és színpadi munkája már önmagában egy jelenség, és akkor még a zenéről, amit a srácok mögé pakolnak, nem is beszéltem. Érdekes amúgy, hogy a Barba felé tartva a héven és az odafelé vezető séta alatt többször hallottam felcsendülni a Jinjer nevet, mint mondjuk a Bullet-ét. Lehet ez véletlen? Na mindegy, úgy voltam vele, hogy szimplán vicces.
A program gerincét egyértelműen a tavaly megjelent Wallflowers album dalai adták, amit annyira nem bántam, hiába nem hallgattam rongyossá. Tudtam, legalábbis számítottam rá, hogy ezúttal is egy zeneileg és vizuálisan is izgalmas performanszt kapok. Utóbbiból ezúttal is Tati vitte a prímet a neonzöld ruhájával, amitől még a vak is visszanyerte volna szeme fényét. Ajánlom az összes kerékpáros ismerősömnek, garantáltan észreveszik őket, ha ittasan tekernek hazafelé a sötétben a kocsmából. A friss album dalai mellett ugyan hiányoltam „régebbi” slágereket, de mivel nem önálló koncertet adtak, így gondolom inkább az újabb munkáikra koncentráltak. Cserébe ők azért gyakrabban előfordulnak hazánkban, nem úgy, mint az Atreyu, ezért a hiányérzet is kisebb volt. Ebben az estébe most ennyi fért bele tőlük, tíz szám.
Jöjjön hát az est „fénypontja”, a Bullet For My Valentine. Azt előre leszögezném, hogy egy ízig-vérig szuper produkciót láttam. Abszolút értem, hogy miért szeretik az emberek őket, akárcsak ha a nosztalgiafaktorra gondolok, mert lássuk be, a banda a 25. évét tölti és sok cimborám zenei életében meghatározó szerepet töltenek be. Azonban nem tudom nem megemlíteni, hogy mellettem úgy elment ez a koncert, mint Pista bácsi mellett a déli gyors, aki életében először bízott a MÁV késésében és csak egy perccel érkezett később az állomásra. Itt már ugyan megoszlanak a vélemények, de például a kísérőm, aki hatalmas Bullet-rajongó és ugyan végigtombolta a koncertet, simán közölte a végén, hogy igen, jó volt, de a két felvezető banda produktumát sokkal jobban élvezte, pedig egyiket se ismerte. Bennem van a hiba? Igen, mindig. Pedig tényleg jó show-t toltak a srácok. Talán a legfrissebb anyaguk dalai voltak, amire izgatottabban odafigyeltem, sajnos. Vagy mégse, de ezt majd a jövő eldönti. Lehet ők is úgy vannak ezzel a zenélés dologgal, hogy haladnának tovább, és nem tinikoruk unalomig játszott nótáit akarják erőltetni. Simán benne van a pakliban, hogy ezt éreztem náluk. Felnőttek a szívtipró emósok. Ha ez így van, akkor drukkolok, hogy bejöjjenek számításaik, mert kiváló zenészekről van szó.
Ami mellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül, az a helyszín. Sokat fejlődött nyitás óta, például lett ruhatár is végre, de azzal a fránya fűtetlen mosdóval kéne kezdeni valamit, mert a sátorból, ahol a plafonról csöpög a pára az emberek arcába, kimenni télen a -10 fokba könnyíteni, nagyon nem egészséges, és a gyógyszer drágább, mint a sör. Jelen soraimat is egy bögre Neocitránnal és egy százas csomag zsepi társaságában írom. Tuti meghálálná a közönség, és a patikában elköltött lóvét inkább koncertjegyre költené.
Utóbbit leszámítva viszont egy igazán kellemes péntek esti programot szolgáltatott a három zenekar, a Barbások és a Live Nation csapata, és ha csak az eddig bejelentett bulikat nézzük az évre, idén is igazán jól fogunk szórakozni.
Szöveg: Hari
Fotók: Török Hajni