A végtelenségig nyújtott szólók, slágerek, és egy kétség kívül profi show részese lehetett, aki november 18-án este ellátogatott az egykori Guns N’ Roses-tag koncertjére.
Nyáron a gitárostól Sopronban első kézből hallhattuk, hogy VOLT fesztiválos fellépése után novemberben is visszatér hazánkba, nem sokkal később pedig már be is jelentették a következő hazai bulit. Hogy igény van a cilinderes zenészre, az nem kérdés, az már érdekesebb téma, hogy vajon a nosztalgia, vagy Slash jelenkori munkássága a nagyobb vonzerő, vagy épp a kettőnek egy érdekes, talán pont az egykori hardcore Guns N’ Roses-fanokat elkerülő egyvelege. Én legalábbis egyre inkább úgy érzem, hogy ez utóbbi kasztba tartozom. Az ő zenéjükön nőttem fel, s hatalmas szerencsének köszönhetően, egészenfiatalon láthattam már őket a legendás ’92-es koncerten a Népstadionban, ami komolyan megalapozta a zenével való viszonyom.
Ezek után mi se lenne egyértelműbb, mint hogy fülig érő szájjal őrült visszaszámlálásba kezdek, amint szóba kerül, hogy Slash a környéken játszik. Ez a lelkesedés azonban valamiért pont annyira kerül el, mint az esetleges GN’R reunion, hiába tűnik egyre reálisabb elképzelésnek a dolog. Persze, ott lennék, nem hagynám ki, de valahogy úgy érzem, már messze nem lenne ugyanaz. Anno nem véletlen tartották őket a világ legveszélyesebb rockbandájának, kiváló dalaik mellett pedig talán épp ez tette őket igazán különlegessé, kiemelkedővé. Slash-en azonban már nyomát se érezni ennek a nyers energiának, inkább stabil, biztos pontja ő a rock ‘n’ rollnak, egy lenyugodott legenda. Nem övezik különösebb botrányok, nem okoz meglepetéseket a színpadon sem. Helyette teljesen profi stadionrockkal örvendezteti estéről estére friss és régi rajongóit, méghozzá hiba nélkül.
Ki ne ismerné az olyan klasszikusokat, mint a Welcome to the Jungle, vagy a Paradise City, amik valamit megmozgatnak a már „megtért” lázadókban szintúgy, mint az örökifjú rockandrollerekben, akiknek sokadik koncertjük már ez az idén. Persze felcsendülnek a szólólemezek nótái is – természetesen leginkább a legújabbra fókuszálva -, sajnos azonban az általam a Slash Guns melletti/utáni munkássága legerősebbének tartott Snakepit (Slash’s Snakepit, a gitáros 1993-ban alapított supergroupja) anyag ezúttal még csak egy dal erejéig sem kerül felidézésre. Kapunk azonban helyette egy jó Double Talkin’ Jive-ot, csak hogy helyére billenjen a keménymagos GN’R-esek lelki békéje is egy kicsit. A túlontúl elnyújtott szólókkal azonban hamar kompenzál Slash, az önmagában sem túl rövid, ám annál tökéletesebbre komponált Rocket Queent is képes unalomba fullasztani a véget nem érő, sehova se vezető skálázgatással, így jobb híján itt az idő beszerezni egy újabb sört, közben pedig mantrázni magunknak, hogy mégiscsak minden idők egyik legjobb gitárosa áll épp előttünk, megteheti…
Elnyújtott szólók ide, új dalok, régi rádióbarát slágerek oda, a végére azért csak sikerült belelendülnöm a buliba. Kellett némi idő – és alkohol -, hogy elfogadjam, ez így kerek. Lázadás helyett kiszámítható profizmus, egy jó bandával Slash mellett. Myles Kennedy frontember sokak kedvence, de azért akad jó pár olyan fan is, aki szentségtörésnek tartja, ahogy a Guns slágereit énekli. Sőt, nem kevesen várták a Doctor Alibi – Welcome to the Jungle párost, ahol Todd Kerns basszusgitáros ragadta magához a mikrofont, s valljuk meg, ezek voltak azok a pillanatok, amikor kicsit előkerült az a bizonyos karcos punkrock attitűd, megigézve nyomokban a régi, izzadós klubbulik hangulatát.
A ráadás össznépi konfettiesős Paradise City-je előtt jött el számomra a koncert második – a Double Talin’ Jive utáni – csúcspontja, és akkor még nem is sejthettük, hogy pár hét múlva milyen tragikus aktualitása lesz egy-egy Velvet Revolver nótának. Slash ismét a december elején elhunyt Stone Temple Pilots-frontember, Scott Weilanddal közös egykori bandájának legnagyobb slágerét, a Slithert vette elő, méghozzá hangulatosan az intróba csempészett (eredetileg Bad Company-dal) Feels Like Making Love-val, tökéletes végszóként a ráadást megelőzően, olyannyira felpörgetve a hangulatot, hogy a végére már a Paradise City jól ismert strófái se tűntek olyan elcsépeltnek. Egy picit pedig megízlelhettem a paradicsomot, majd meghajlás, lámpák fel, és irány vissza, a földi pokolba..
Fotó, szöveg: Máté Évi
(Képeink nem a helyszínen, hanem Slash 2010-es koncertjén, a Nova Rock fesztiválon készültek.)