Nyolc éve már láthattuk szólóbandájával hazánkban Gilby Clarke-ot, aki most Szolnokon, a Tiszavirág fesztiválon lépett fel. A Guns N’ Roses mellett a gitáros szinte minden Los Angeles-i nagyágyúval minimum jammelt már egy párat, de a számos projekt mellett, amiben zenélt, producerként is komoly nevekkel dolgozott már együtt. Gilbyvel a helyszínen, az esti koncertje előtt beszélgettünk.
Elég hosszú beállást nyomtatok le az előbb. Jól tudom, először játszottatok így együtt?
Nem teljesen. Rob, a dobosunk egy svéd srác. Én már egy csomószor játszottam vele együtt, E.J., a basszusgitárosunk azonban most zenél vele először, ő ugyanis eredetileg az amerikai bandámban van, Rob pedig Európában turnézik velem.
Beszéljünk kicsit a kezdetekről. Tudom, hogy Clevelandben nőttél fel, aztán Los Angelesbe költöztél, de hogy jött maga a gitározás?
Fiatal srác voltam, amikor megláttam egy Jimi Hendrix plakátot. Egyáltalán nem voltam képben a zenéjével, csak rápillantottam arra a poszterre, és teljesen elkábított. Annyira menő volt, sosem láttam még valakit ennyire királyul kinézni! A gitárja, a ruhája, minden…teljesen kész lettem tőle! Szóval egy képpel indult az egész. A zene iránt amúgy mindig is érdeklődtem, de ez volt az első pillanat, ami arra ösztönzött, hogy gitározni kezdjek. Ekkor aztán nekiálltam Hendixet is hallgatni, majd jött a Kiss, a Led Zeppelin, az Aerosmith, és az összes többi, akkoriban jól menő banda, akik nagyon egyben voltak, én pedig szépen belemerültem a gitározásba.
Vettél órákat is, vagy teljesen magadtól tanultál meg játszani?
Teljesen magamtól tanultam. Hallgattam a dalokat, és megpróbáltam eljátszani őket, közben néztem a sok koncertet, imádtam a ZZ Topot, a Lynyrd Skynyrd-öt és a többieket, akik mindig arra inspiráltak, hogy kicsit többet gyakoroljak. Nem kapkodtam el a dolgot, eltartott egy darabig, amíg olyan szintre jutottam, hogy egy zenekarban is játszhassak.
Milyen volt az első gitárod?
Egy Les Paul. Akkoriban Jimmy Page, Ace Frehley, Peter Frampton voltak a nagy sztárok, szóval miattuk választottam ezt a hangszert.
Hány éves voltál ekkor?
13 vagy 14 lehettem. 16 voltam, amikor Kaliforniába költöztem, és akkor kezdtem el bandákban játszani.
A zenélés miatt költöztél oda?
Nem, a szüleim elváltak, minket pedig a testvéreimmel együtt az anyukánk Kaliforniába vitt. Amikor már ott voltam, akkor persze a helynek is köszönhettem, hogy egyre több embert megismertem, aki zenél.
Itthon sok zenész emlegeti, hogy bárcsak Los Angelesbe született volna, főleg, miután ott az a sok sztori, a könyvek…
Tudom, nálunk is sokan mondják, de én totál nem gondolkodtam ebben. Ott voltam már a kezdeteknél. Láttam az első Mötley Crüe koncertet, sőt, előtte a Londont is, a Quiet Riot-ot, és az összes többi bandát. Amikor beindult az a hullám, amiben a Guns N’ Roses, vagy a Poison is felemelkedett, én már bandákban játszottam, koncerteztem, rég benne voltam az egész kellős közepében.
Azóta rengeteg emberrel zenéltél már együtt. Biztos vagyok benne, hogy tele vagy sztorikkal. Nem tervezel könyvet írni ezekről?
Sokan kérdezik ezt tőlem. Nem mondom, hogy nem gondoltam már rá, de ez egy fura történet. Az emberek nagy része onnan ismer, hogy tagja voltam a Guns N’ Rosesnak, és annyi Guns könyv van már, hogy nem hinném, hogy nekem lenne még mit mesélnem.
Nem is feltétlen a Guns-os időkre gondoltam…
OK, bevallom, tényleg itt van a dolog valahol a gondolataim között már egy jó ideje, de még nem jutottam el egyszer sem odáig, hogy meg is valósítsam.
Kik lennének a saját all-star bandádban, ha bárkit választhatnál?
Nézzük csak. Lehet élő és halott is? Ha igen, akkor Keith Moon lenne a dobosom, hiszen mindig is ő volt a nagy kedvencem. Paul McCarthney basszusgitározna, gitáron pedig azt hiszem Bowie bandájából választanám Mick Ronsont. A frontember kérdésben nehezen tudnék dönteni a két kedvenc énekesem, Rod Stewart és Steve Marriott között. Billentyűs pedig nem lenne! …tudod, én a klasszikus, régi vágású rockbandákat szeretem!
Ha jól tudom, azt is jobban kedveled, ha egyedüli gitáros vagy a bandában…
Mielőtt beléptem a Guns N’ Roses-ba, mindig is egyedüli gitáros voltam. A Guns ritmusgitárosának lenni egy teljesen különálló feladat volt, és talán ez is az, amiben a legjobb vagyok, Slash pedig egy kiváló szólógitáros. Úgyhogy az így remekül működött együtt. Ennek ellenére valóban azt szeretem igazából, ha csak én vagyok. Ha például valami erősebb ritmustémát játszom, akkor azt könnyen ütheti a másik gitár. Mindannyian máshogy játszunk, én szeretek az után menni, amit hallok, és nálam ez egy gitárral működik igazán.
Mielőtt megcsörrent volna a telefonod, hogy szállj be Izzy helyére a Guns-ba, sejtetted, hogy esélyes lehet, hogy megkeressenek? Gondolom akkor már mentek a pletykák…
Igen, tudtam, hogy hívni fognak. A városban gyorsan körbejárt a hír, hogy Izzy kilépett, és több barátom is mondta, hogy én tökéletesen passzolnék ebbe a bandába. Ettől még persze meglepett, amikor Slash hívott, még akkor is, ha számítottam rá, hogy megtörténhet a dolog.
Mi volt az első gondolatod, amikor feltette a kérdést?
Boldog voltam! Boldoggá tett, hogy egyáltalán gondolt rám, maga a tény, hogy akkoriban annyi népszerű gitáros volt, akit választhattak volna, és mégis eszükbe jutottam, és kinézték belőlem, hogy képes leszek a feladatra. Ezek után pedig nem igazán volt időm bármin is agyalni, ugyanis meg kellett tanulnom az összes dalt. Igaz a történet, tényleg csak egy hetem volt az egész Guns N’ Roses repertoárra!
Mennyit aludtál ebben az egy hétben?
Nem aludtam!:) Csak ültem a lejátszóm mellett, és tanultam a dalokat. Rengeteg meló volt!
Ha már tracklist…Vannak dalok, amiket már a Guns-szal sem nagyon játszottatok, és azóta se nagyon vettétek elő egyéb projektekben, szóló bulikon sem. Az olyan jó kis nyers, ütős dalokra gondolok, mint a Don’t Damn Me, vagy a Garden of Eden például.
A saját oldalamról tudok csak nyilatkozni. Amikor az én bandámmal játszom, ahogy majd ma este is, akkor többnyire a saját lemezeimről fogok válogatni. Aztán megvannak a kedvenceim is, amik nem feltétlen azok, amikre a rajongók vágynak. Ráadásul ha az új dalok nem ütik ki a régieket, akkor nagy eséllyel meg fogsz rekedni előbb-utóbb. Szóval én próbálok időnként változtatni, de megvannak azok a dalok, amiket mindig imádok előadni.
Tudom, hogy volt egy pár dal, amiket sosem játszottunk a Guns-szal, de abba nem igazán volt beleszólásunk. Axl döntötte el, hogy miket fogunk játszani. Nem is tudom, hogy amik kimaradtak, azokkal mi lehetett a baja. Lehet, hogy nem szerette őket, de lehet, hogy csak úgy érezte, nem passzolnak a műsorba. Ezer oka lehetett, hogy miért, de tény, hogy nem volt Don’t Damn Me.
A saját bulijaimon játszok pár Guns dalt, de nagyon nehéz dolog ez, ugyanis Axl olyan magasan énekel, ahogy én nem tudok. Gondoltam rá, hogy egy You Could Be Mine-t például jó volna betenni a műsorba, de esélytelen, hogy elénekeljem valaha is.
És mi a helyzet az új lemezeddel? Úgy tudom, hogy már van pár dalod rá, de még nem egy albumnyi…
Igen, így van! Jó régóta dolgozom már egy új albumon, de úgy vagyok vele, hogy csak akkor adok ki egy lemezt a kezeim közül, ha azt tényleg jónak tartom. Ehhez kell legalább 10, de inkább 12 jó dal.
Megtartod azokat a dalokat, amiket nem érzel elég erősnek, és előveszed később, dolgozol még rajtuk, vagy inkább kidobod?
Kidobom őket. Tudom, ha egy dal nem jó. Mindig a gitárral kezdem, úgyhogy van, hogy sokáig megtartok egy-egy riffet, vagy témát. Most is lenne amúgy simán egy lemeznyi dalom, de nem tartom őket elég jónak. Talán ha 5 olyan van, amire azt mondom, OK, de kétszer ennyire lenne szükség.
Jó pár egyéb projekted is van/volt már, befolyásolja ez is a szólólemezeddel való munkát? Ha épp fut aktuálisan valamelyik banda, és írsz egy jó dalt, inkább nekik adod, vagy megtartod szólónak?
Odaadom. Ott volt például a Rockstar Supernova ugye pár éve Tommy Lee-vel. Na amikor ez jött, én már épp majdnem befejeztem a szólólemezem, de végül az lett a dologból, hogy inkább fogtuk, és átvittük a dalaim ebbe a projektbe. Úgy vagyok ezzel, hogy egy jó dal, az egy jó dal és kész. Nem gondolom tovább a dolgot. Ahogy öregszel, úgy lesz ez egyre nehezebb, ugyanis már nem fogsz olyan egyszerűen gondolkodni, máshogy fogod látni az egészet. Fiatal korodban nem kell még a befektetéseiden agyalni, vagy azon, hogy a gyerekeknek kifizesd a suliját, csak a zene van, később azonban már annyi mindenen jár az ember esze!
A lányod is gitározik. A te hatásodra kezdett el játszani?
Nem is tudom. Szereti a rock ‘n’ rollt, de kicsit más vonalon mozog. Imádja a The Strokes-ot, a Green Dayt, ilyesmiket. A lényeg Julian Casablancas, tele van nálunk minden a fotóival. De elvittem a Kiss-re annak idején, és azt is imádja, ahogy például az Aerosmith-t is.
Játszottatok már együtt színpadon?
Persze, ez gyakran megesik! Szinte mindig, amikor Los Angelesben koncertezünk, feljön, és eltol egy pár dalt velünk, ugyanis tök jól játszik.
El tudnád azt is képzelni, hogy a te zenekarodban játsszon egyszer?
Azt azért nem. Azt szeretném, hogy legyen önmaga. Nagyon fontos, hogy találja meg a saját útját, és azt járja, csinálja az ő dolgát. Én már megtettem az enyémet, most rajta a sor, ez az ő élete. Persze bármikor tárt karokkal fogadnám, ha azt mondaná, hogy szeretne velem turnézni, de szerintem neki is jobb, ha megvalósíthatja önmagát.
Mit lehet tudni a direkt neked készített gitárokról?
Alapból egy Les Paulos arc vagyok. Custom-okat használok, amiket úgy küldenek nekem, tudják, hogy melyik fajta az, amin szeretek játszani, úgyhogy általában csak megírom, hogy milyen színben szeretném az újat. Ezeket a Zemaitis hangszereket azonban külön a számomra készítettek. A súlyuk is nagyon jó, és a nyakuk is rövid, ahogy én szeretem. Jó kis hangszerek!
Producerként is dolgozol. Foglalkozol most valamivel, vagy leköt a turné és a szólólemezed?
Júliusban indul az amerikai turnénk, közben pedig van egy új dalom, amit nagyon szeretnék, hogy minél hamarabb megjelenjen, illetve klipet is akarok hozzá forgatni. Nincs még teljesen kész, de most az a fő célom, hogy nyár végéig meglegyen, úgyhogy ez a két dolog, ami most leköt.
Gyakran keresnek meg téged más bandák, hogy foglalkozz az anyagukkal?
Igen, de amúgy könnyű is engem megtalálni. Ott a hivatalos honlapom, azon keresztül bárki el tud érni, ha van egy zenekara. Szívesen meghallgatok mindent, legyen kezdő, vagy már ismert bandáról szó, a lényeg, hogy jó legyen, amit csinálnak. Tisztában kell lenni azonban a realitással is, ami az, hogy manapság nagyon drága dolog a lemezkészítés. Szóval tuti nem lesz olcsó mulatság, de tényleg meghallgatok bármit, szeretek új zenéket felfedezni.
Nagy motoros vagy, illetve magad is építesz járgányokat. Van időd minderre?
Ez az év nem volt olyan sűrű eddig, mint a tavalyi, majd csak most fog beindulni. Szóval az elmúlt pár hónapom elég nyugisra sikerült, és mivel Los Angelesben élek, bármikor felülhetek a motoromra, az idő is mindig jó. Ez egy hobbi, ahogy szeretem a művészi oldalát is a motorépítésnek, szeretek játszadozni ezekkel. Minden évben változtatok valamit a járgányomon. Újraépítem, vagy átfestem, imádom folyamatosan bütykölni.
Volt egy elég komoly baleseted is. Nem félsz, hogy veszélyes hobbi ez egy zenésznek?
Az nagyon szar volt, eltörött mind a két lábam. De tudod mit? Az élet rövid, és ha valamit igazán szenvedéllyel csinálsz, annak megvan a maga veszélye is. Próbálom persze nem összetörni magam, de megtörténhet. Ilyen az élet, a rizikó benne van mindenben.
Interjú, fotók: Máté Évi
