Rögtön az elején előrebocsátom, hogy nem vagyok ismerője, betéve tudója a teljes Leonard Cohen életműnek. Már csak koromnál fogva sem lehetek az, hiszen amikor én először láttam-hallottam Őt, jómagam még csak 15 éves-forma lehettem, Ő pedig már bő 20 éve volt a pályán, olyan – generációkon átívelő – dalokat tudva maga mögött, mint a Suzanne vagy a Hallelujah. Így csak emlékképeken, apró impressziókon keresztül tudom megidézni Őt, azt hogy mit jelentett nekem, hogyan is találkoztam vele és miként írta, égette be magát az agyamba, a lelkembe – örökre.
Egy őszbe hajló fejű, szikár férfialak áll az óceánparton, sirályok vijjognak az égen, egy nő áll az oldalán, bőrönd a kézben. Elindulnak. Hova? El, bevenni az idegent. Legyen az Manhattan, vagy éppen Berlin.
Sokszor egy jól eltalált klip még inkább felnagyítja az adott zeneszám értékeit, felerősíti annak mondanivalóját. Akkoriban lettem „depesmódos”, és ez a szám, a hozzá készült videóval sokban emlékeztetett rájuk. Igaz, nem Anton Corbijn, hanem Dominique Issermann követte el a kisfilmet, és nem a Depeche Mode szintetizátorai dübörögtek zenei alapként, de akár így is lehetett volna. Minden esetre az MTV-n relatíve gyakran játszott video nagy hatást gyakorolt rám, és megjegyeztem magamnak a furcsa félmosolyú, meleg tekintetű, mély hangú művész nevét: Leonard Cohen.
A következő találkozásunk is a Depeche Mode-nak, konkrétabban annak szerzőjének, Martin Gore-nak köszönhető. 1995-öt írtunk, nem jártak jó idők a Depeche-re. Dave Gahan a drogproblémái mélyén, Andy Fletcher még mindig depresszióval küzd, Alan Wilder búcsút int a zenekarnak. Azt gondoltam, ez talán a vég. Aztán jött egy szám, ami ugyan nem Depeche Mode volt, de Martin énekelte, és a DM-ből ugyebár ő az M, azaz a banda egyik kreatív fele. És annyira jól esett hallgatni. Egy feldolgozásról van szó, melyet Martin Leonard Cohentől, az ő tiszteletére énekelt. A Coming Back To You egyébként egy – több más rangos művész közreműködésével készült – tribute-albumon, a Tower Of Songon kapott helyett.
Bő tíz évet ugrunk most az időben. Cohen ismét érzékeny periódusomban kapott el. 2007 kora őszén elveszítettem az Édesapámat, egyben legjobb Barátomat – aki egyébként szintén tisztelte Leonard művészetét. Édesanyám, akivel békés öregkort terveztek kettecskén, egyedül maradt. Akkoriban még nála, vele laktam, és egy este a szobámban tévézve, belefutottam Cohen Dance Me To The End Of Love című számának klipjébe. Eszembe jutottak a szüleim, akik Édesapám halála előtti nyáron táncoltak együtt utoljára, egy baráti házaspár fiának az esküvőjén. Nem tudták, hogy ez lesz az utolsó közös táncuk. A dal, annak klipje és szövege, megint betalált a szívembe, a lelkembe.
„…Táncoljunk az esküvőn, táncolj csak lágyan
Táncolj nagyon gyengéden s mégis oly bátran
Míg lángol a szerelem, míg forró tüze ég
Táncolj, míg véget nem ér
Táncolj, míg véget nem ér…”
Az utolsó zenei találkozásom Cohennel, halálának napján volt. Döbbentem olvastam a hírt, annak ellenére, hogy akkor már nagyjából tudni lehetett, ami aznap bizonyossá vált. Hiszen Ő már letette a lantot, teljes életművet zárt le a másik dimenzióba való átlépéssel. Legutolsó albuma még nem volt meg a CD-gyűjteményemben – Bowie-ét is posztumusz került oda –, így a YouTube-ról indítottam el az egyik hattyúdalát.
A Halállal való szembenézés mindannyiónk egyik örök, zsigeri félelme, az ismeretlen fogalmát teljesen kimerítő Nem-Lét, a végleges megszűnés gondolata még a legkeményebbeket is térdre kényszeríti.
Leonard Cohen a legnagyobbakhoz méltóan köszönt el az Élettől és nézett szembe a Nagy Árnyékkal. Önsajnálattól mentesen, Istennel nem alkudozva, mégis Őt dicsőítve, Ábrahám szavával vett búcsút az Árnyékvilágtól: „Itt vagyok, kész vagyok, Uram…”
Tökéletes kaddish-t, gyászimát alkotott – Önmagától-Önmagának. A You Want It Darker megint könnyeket csalt a szemembe.
Pár dalon keresztül megidézni egy vaskos – nem csak – szerzői-előadói életművet természetesen nem lehetséges, de nem is ez volt a célom. Csak emlékezni szerettem volna, és megosztani az olvasóval, számomra ki és mi volt Leonard Cohen.
És most megint az első zenei találkozásunkhoz, annak egyik sorához kanyarodok vissza:
„…Ah remember me, I used to live for music…”
Igen, én így fogok Rá emlékezni.
Janurik János