Minden változás furcsa elsőre, főleg, ha egy nagy múltú fesztivál nyit új fejezetet, s rendezi át, teszi nagyobb területre az elmúlt bő 20 évben jól megszokott esemény elrendezését. Két nap alatt nem is igazán sikerült megszokni, főleg nem belakni az új helyszínt, persze ebben valamelyest közrejátszott a szerdai rekkenő hőség is.
A kánikula ellen látványos megoldásként tűzoltókocsikat is bevetettek, hogy arról locsolják a jármű köré összegyűlt nagyérdeműt, árnyék azonban nem sok volt a fesztivál területén. A murvás, egyenletesnek enyhén szólva se nevezhető talajon szinte méterenként lehetett ökölnyi kövekkel találkozni, csak remélem, hogy végül senki se törte bokáját a terepjárás során. A környezetbarát megoldások mindig díjazandóak, ám a 450 forintos vissza nem váltható re-poharak kevésbé pénztárcabarátok – persze egy fesztiválon mi az? –, főleg, hogy többnyire abban a másodpercben lábuk kél, amint egy kicsit is megunnánk cipelni, tartani, és letesszük magunk elé, vagy esetleg beszúrjuk a hátizsákunk oldalsó zsebébe.
Zeneileg számomra a Papa Roach nyitotta a fesztivált, akik a szinte már elviselhetetlen meleg ellenére kitettek magukért, és ezt a közönség is értékelte, bár kétségtelen, hogy legnagyobb slágerükre, a Last Resortra mozdult be úgy igazán mindenki, az első soroktól a VIP tribünjén bámészkodókig. Bár Keith Flint sajnos már nincs közöttünk, Prodigy nélkül továbbra se fesztiválszezon a hazai fesztiválszezon: ezúttal Jacoby Shaddix emlékezett meg a legendás, idén elhunyt frontemberről mind szóban, mind zenében egy Firestarter-átdolgozással, ami bármilyen furcsa ötletnek is tűnt, végül abszolút működött, leszámítva, hogy a dal végére eltűnő samplerek hiánya sovánnyá tetté kissé a nóta befejezését. A frontember több, az elmúlt években elhunyt zenészről is megemlékezett, ám még mielőtt átment volna valamiféle gyászszertartásba a koncert, Jacoby mindenkit figyelmeztetett, hogy élvezze élete minden percét, amire egy fesztiválnál mi se lehetne jobb helyszín. Bár maga is megjegyezte, hogy az égiek ezen a napon egészen biztosan haragszanak rá valamiért, ez se tudta kedvét szegni a láthatóan rendkívül pozitív passzban levő énekesnek.
Mire azonban a Papa Roach felpörgette a hangulatot, és kezdünk elfeledkezni a hőségről – meg amúgy is ment már a nap is lefelé –, a Cypress Hillnek sikerült rendesen leültetnie a hangulatot. Hiába vártam a legjobban ezt a bulit ezen a napon, számomra – és ebben a környezetem is megerősített – egyszerűen nem működött valahogy a dolog. Akármekkora név és tehetség műfajában Mix Master Mike, aki a Beasty Boys karrierjében is elég komoly szerepet játszott, közel 20 perces felvezetése rendkívül hosszúnak és unalmasnak bizonyult a koncert bevezetéseként, így a buli egyáltalán nem robbant be, csak elkezdődött végre úgy-ahogy. Későbbi idősávban, levezetésnek kellemes lett volna a produkció, látvány szinten viszont mondhatni, semmit se nyújtottak. A fesztiválon sorra megjelenő, különböző feltűnő, ötletes öltözetekbe bújt gólyalábasok dobták csak fel a hangulatot, no meg a végén felsorakoztatott slágerek: How I Could Just Kill a Man, Insane in the Brain, (Rock) Superstar, bár valahol az is elszomorító, hogy programjukat egy House of Pain-szerzeménnyel, a Jump Arounddal zárták – persze a biztonsági játék bevált, így a vontatott felvezetés után igazi őrület zárta idei VOLT-os fellépésük.
Mire a meglehetősen szigorú feltételek között fellépő Slipknot a nagyszínpad deszkáira lépett, a pódium előtt kialakított placc teljesen megtelt. A hip-hop nagyágyúival ellentétben itt úgy robbant be a buli, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és már üvöltötte is mindenki: People = Shit. Csodát ugyan nem műveltek ezen az estén Corey Taylorék, de hozták a kötelezőt, amivel összességében egy erős rajtot vett – 40 ezres napi nézőcsúccsal – az idei VOLT.