Fehérvár felé a kocsiban azon röhögtünk, befért volna még egy Joe Holmes Band délutánra és akkor tényleg az összes eddigi, élő (R.I.P Rhandy Rhoads) Ozzy-gitáros felsorakozik az idei FEZEN nyitónapján. Történetesen az aktuális és a legtovább kitartó, azaz Gus G. és Zakk Wylde jelen volt, a metal-alapkő Judas Priest-tel kiegészülve tökéletes löketet adtak a négynapos fesztiválnak. Mint utóbb kiderült, a hétköznap ellenére is privát rekordot döntöttek a szervezők: 13000 vendég érkezett.
Az Osbourne-család döntését, miszerint a görög származású Firewind–gitáros, Gus G. töltse be a rockszakma egyik legmegtisztelőbb pozícióját, az Ozzy Band gitárosi posztját, sokan értetlenül fogadták. Mert bizony, mitagadás, felkészült muzsikusról van szó, ám mind színpadi jelenlétben, mind eredetiségben akadnak azért nála markánsabb figurák is a planétán. Oké, egy Zakk Wylde-ot pótolni kellemetlen kihívás. Gus műsora javarészt a legutóbbi szólólemeze, a Brand New Revelution anyagára épült, ezen jól megírt, neoklasszikus Deep Purple/Rainbow-alapú hard rock muzsika hallható – jobbnál jobb dalnokokkal rögzítve. Nyilván élőben mindezt egyetlen énekes prezentálta: a többek közt a Therionban is megfordult Mats Levén. Az ember teljes mértékben éli a rockot és a torok is rendben van. A banda kiállása és összhangja kifogástalan volt, repkedtek a fekete sörények, a frontot főleg Gus vitte, a basszer amolyan hőskori Glenn Hughes-ként séró mögé bújva, hanyag félterpeszben döngette a hangszert. Gus persze alaposan megszórta gitárszólókkal a koncertet – hibátlan technikával, ám olyan lélektelenül, mint egy ásvány. Ellenben ilyen zamatos Sabbath-feldolgozást (Into The Void) rég hallottam, a brigád is teljesen átszellemült. Hiába, a lassan félévszázados klasszikus varázsa elévülhetetlen.
Némi rockdizsi (meglepő módon Tool-ok, Alice In Chains-ek szóltak) és átszerelés után irgalmatlan erővel robbant színpadra a Black Label Society. A zenekar egy pillanat alatt belakta a színpadot, a leáramló energia összehasonlíthatatlan volt az előző brigádhoz képest, persze Zakk-ék rutinját nehéz utolérni. A ’98-as Sonic Brew egyik legjobb tételével, a The Beginning… At Last-tel kezdtek, aztán tesósan válogatva a lemezekről érkeztek a BLS-opusok: Funeral Bell, Bleed For Me, stb… A Black Label dalairól közben megfogalmazódott bennem, hogy ezeket nem azért kell sokat hallgatni, mert ütemenként új téma jön (mint prog. metal esetén), hanem, épp azért mert Zakk dalszerzői tálentumának legszebb gyümölcseit mindig Ozzy-nak adta, saját zenekarába pedig inkább amolyan riffhalmazokat hagyott. Struktúrájuk pedig meglehetősen egyforma, néhány idősb judas-os el is unta hamar a műsort. A főhősnél persze nem volt gond a krafttal és a kiállással, még mindig szuggesztív jelenség, de amióta jógát tol (elképzelték?) sör helyett, mintha a spirituszból fogyott volna. És mintha az éneklés alatti gitározás is jobban ment volna régen, nem tudni, most mi lett volna a riffekkel, ha nincs Dario Lorina. A szólók pedig megint amolyan koncepciótlan parasztvakítások voltak, persze ez a fajta erőteljes technika valóban lenyűgöző tud lenni, még ha az ötletességbe nem is fektet túl sok energiát az öreg neandervölgyi. De hagyjuk is a szőrszálhasogatást, egy Black Label Socitey-koncert a legtöbbek számára nem erről szól. Zakk egy ikon, egy rajzfilmfigura, egy karakter, a BLS pedig cirkusz, ami a vidéki Amerika magas ingerküszöbét kívánja kielégíteni, jól megfér a rodeo, a truck-show, hatalmas burgerek és a Dr. Pepper-bourbon-kombó mellé. Itthon is elsősorban a rockercsajoknak szól, akik szeretik a maszkulin melákokat, a motorosoknak, akiknek fekszik ez a miliő és persze minden rockernek, hisz Zakk maga a ROCKGITÁROS archetípusa.
Ahogy közeledett a Judas Priest műsora, ismét felcsendült egy Sabbath-klasszikus, méghozzá a War Pigs – ezúttal „magnóról”. Ez volt a nap második fénypontja – lehet, BS-re voltam hangolva aznap?
Egy új dallal nyitott a Priest, a Dragonaut-tal a tavalyi lemezről, amit aztán még kétszer idéztek meg Halfordék az est folyamán: a címadó Redeemer of Souls-t és a Halls of Vallhallát hintették a halhatatlan Priest-örökzöldek közé. Sorba jöttek a legendás himnuszok: Metal Gods, Devil’s Child, elővették a ’76-os Victim Of Changes-t, majd jött a Turbo Lover a „diszkókorszakból”. A ráadás előtti slágercunamira már megérkeztek a hátsó színpadtól a dn’b-mozgással operáló ifjak, aznap vásárolt JP-pólókban, hogy koreográfiájukat precízen ráillesszék a Jawbreaker-re, a Breaking the Law-ra és a Hell Bent for Leather-re, majd a ráadás(ok)ban az Electric Eye-ra, You’ve Got Another Thing Comin’-ra, a kihagyhatatlan Painkiller-re és a záró Living After Midnight-ra. Akár kellemetlen is lehetett volna a kép, de nem volt az. Így terjed az ige. Aznap priest-esek voltak a punnany-sok is. És jó volt látni, hogy iróniának nyoma sem volt, tisztelet áramlott a metal-istenek felé. Akik már így erősen a hetedik x felé ugyan nem szántották fel a színpadot (oké, anno se voltak egy Iron Maiden), de az őserő még így is sugárzott. Ian Hill remekül elvan 1968 óta ugyanazzal a terpesszel és bassz-döntögetéssel (ne feledjük, ő az egyetlen alapítótag!), K.K. Downing ugyanúgy szugerálja hangszerét, mint 30 éve, Halford veszély-faktora pedig kimerül a szegecsesebbnél szegecsesebb bőrkabik cserélgetésében. Scott Travis örökifjú, azt szögezzük le, mellette a Glenn Tipton helyére „felvett” Richie Faulkner jelentette a valódi erőt a színpadon – jó ötlet volt alkalmazni. És bár a hangerő a kései kezdés miatt méltatlanul alacsony volt, a jelenlevő 13000 lélek átélhette milyen is az esszenciális metal! A FEZEN ezzel egy nagyon nehezen überelhető napot írt nemcsak a saját, de a hazai fesztiválok történelmébe.
Szöveg: Vígváry Gábor
Fotók: Máté Évi
