Kicsivel több, mint egy év után tért vissza Magyarországra a Hellyeah, ezúttal a budapesti Barba Negra Club-ba jöttek el, szándékosan klubkoncertet szervezve.
Az előzenekarok személyes hazai kedvenceim közül kerültek ki, a Room of the Mad Robots nyitotta az estét, őket pedig a Magma Rise követte, így szokásomtól eltérően az első zenekarra is siettem, és sikerült szinte a kezdésre odaérni.
Room of the Mad Robots
Már érkezéskor gyanús volt, hogy a bejáratnál lazító haverok viccelődése a benti „tömegről“, nem alaptalan. Szokatlanul üdítő volt a Barbában úgy ki-be járni, hogy nem kell tömegeken átverekednie magát az embernek, így nem sokkal később azon kaptuk magunkat, hogy mi is a kinti ismerősökkel lézengünk, pedig megy már bent a koncert. Igazság szerint a mostani bulin nem érintett úgy meg a Room, amennyire szeretem a muzsikájukat, de ezt aláírtam annyival, hogy vasárnap van, koradélután, és a borzalmas meleg miatt még nem vagyok ráhangolódva eléggé az estére. Aztán a Magma Rise hasonlóan felületi szinten kapargatta csak meg az érzékeimet, de még mindig megmagyaráztam belül annyival, hogy ebben a félig üres klubban egyszerűen csak nem szól most annyira jól a domináns basszusgitáros hangzás.
Magma Rise
Szerencsére a Hellyeah-re megtöltötte a dühöngő részt a közönség, így nem kellett szemlesütve álldogálnom Vinniék előtt, mikor fellebbent a függöny! Vártam már egy jó ideje, hogy élőben lássam őket, eddig nem volt szerencsém sem a FEZEN-en, sem Bécsben elmenni rájuk.
Hatamas lendülettel indítottak, ami egész koncerten végigvitte a bulit, érezhető volt a megmozdulás, és ahogy Chad-ék beleadnak apait-anyait. Sajnos elvett az élményből kissé, hogy a legfrekventáltabb helyen, azaz legelöl középen, ahol elvileg a legjobban élvezhető lenne a koncert, az énekből és a gitárból szinte semmi étrelmes, kivehető hangot nem hallottunk. Pedig így egy gitárral eleve nehezebb dolguk volt (pár nappal a buli előtt a másik gitáros, Tom Maxwell a lábát törte, így nélküle állt színpadra a banda). Úgyhogy feladva a rajongói mivoltomat, oldalabbra somfordálva élveztem a zenét! (És közben leesett, hogy bezony ez a hangtechnika kibabrált az előző fellépőkkel is, szóval nem biztos, hogy csak a stíluskülönbség, meg a 40fok játszott közre az odabent alapozók hiányában. )
Hellyeah
Baromi szimpatikus volt a pozitív hozzáállás, ami sütött a zenekarból, Chad megszólalásaiból sem jött semmi csalódottság a kis létszám, vagy a mondandója meg nem értése miatt! Jól összefogta ezt a pár embert, akik közül legtöbben egyébként is haverok voltak, és naná, hogy szeretjük a Panterát! Ettől függetlenül, szerintem a Hellyeah ma már önmagában is bőven megállná a helyét, még ha tudatosan is építenek még kicsit Vinni múltjára. Bántam volna, ha kihagyom, egy nagyon egyben lévő koncerten lehettem, ahol szinte minden megvolt, amiért az ember ezt a zenét hallgatja. Remélem, fogok még találkozni velük, talán egy jobb alkalommal, és még több érdeklődővel a jövőben!
Szöveg: Móki
Fotók: Máté Évi
