Ha valaki egész életében mellőzte volna emberünk munkásságát, mondjuk mert nem épp a szíve csücske a Maiden, ne tegye! Bár többen győzködtek már, hogy Dickinson szóló munkássága más, ez idáig mégse sikerült rávenni magam hogy belemerüljek, az élő találkozás azonban meglepően jóra sikeredett. Június elsején lépett a Barba Negra deszkáira Bruce és zenekara, akik előtt a hazai Divided játszott.

Ha már magyar frontról lehetőséget kaphatott valaki, nem csoda, hogy a Dividedre esett a választás, a srácok még annak ellenére is láthatóan rendkívül örültek, hogy egyik nagy kedvencük előtt nyithatnak, hogy félórásra tervezett programjuk során többször is váratlan technikai problémákkal kellett megküzdeniük.

Jósa Tamás saját bevallása szerint 14 éves korától isteníti Dickinsont, a srácok is az ő munkásságát dicsőíteni jöttek először össze – még Chemical Wedding néven –, minderről pedig a színpadon is megemlékezett a frontember, aki már több Maiden tribute-ben is megfordult, és jelenleg is az egyik ilyen énekese. A magát arenacore-ként aposztrofáló zenekar profin és higgadtan kezelte a rajtuk kívül álló – elvileg egy kábel okozta – malőröket, és még a közönséget is egész jól sikerült megmozgatniuk a rendelkezésükre álló szűkös időben hol futurisztikusabb, hol a hajmetal hőskorát idéző dalaikkal.

Már a Divided alatt is szépen összegyűlt a publikum, a főhős színpadra lépését pedig ötezres tömeg várta: a sátorban egy gombostűt nem lehetett volna leejteni, sokan pedig kintről szemlélték a bulit, ami elmondásuk szerint – akárcsak bent – onnan is kiválóan szót.

Erős prekoncepciókkal látogattam szombat este a Barba Negrába, főleg úgy, hogy még az előző esti csodálatos Sting-koncert varázsában lebegtem. Mindezek után éles váltásnak tűnt egy Dickinson-buli még akkor is, ha vitathatatlanul a világ egyik legismertebb és legnépszerűbb frontemberéről van szó. Mindemellett azonban az ő hangja is egészen megosztó tud lenni: míg sokan imádják, van, akit magasaival a világból ki lehet kergetni. Be kell vallanom, én is az utóbbi kategóriába tartozom, épp ezért szólómunkásságát is távolról kerültem egészen a fellépés napjáig, amikor azért csak bele-belefüleltem dalaiba, de hogy őszinte legyek, továbbra se lettem meggyőzve.

Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért is mentem, röviden és tömören válaszolhatnám – az általános érdeklődés és zeneimádatom mellett –, hogy fotózni, de a mester – és/vagy a menedzsmentje – végül megtiltotta a sajtó munkatársainak, hogy pusztán a képek beszéljenek az eseményről ezen az estén. Mindezt azonban utólag már a legkevésbé sem bánom, hiszen így leírhatom, hogy bizony nagy kár lett volna kihagyni a koncertet, pláne, hogy Bruce már itt is betegen énekelt – nem tudom, hogy csinálta, de ebből mi se jött le kívülről –, következő koncertjeit pedig már le is kellett, hogy mondja.

Az est menetrendjéhez órát lehetett volna igazítani, a pontban este 8-kor felcsendülő intro után zenésztársai – Tanya O’Callaghan basszusgitáros, Dave Moreno dobos, Mistheria szintis, valamint a két gitáros, Phillip Naslund és Chris Declercq – kíséretében robbant hatalmas energiával a színpadra főhősünk, aki remekül válogatta meg az őt körülvevő csapatot. Egyértelműen lejött, mennyire élvezik az együtt zenélést, folyamatosak voltak az interakciók egymással és a közönséggel is a mintegy másfél órás program során, ahol vokálban is gyakran mind az öten megtámogatták a frontembert.

Dickinson ide vagy oda, Tanya O’Callaghanről nehéz volt levenni az embernek a szemét: a gyönyörű raszta basszusgitáros hölgy nagyon élte a játékot, de Mistheria gitárvirtuóz módján előadott szintiszólói is kifejezetten élményszámba mentek. Igazi örömzenélésről tanúskodott a műsor közepén hosszasra nyúlt szólóblokk is, és nem csak azért, mert itt Bruce mikrofon helyett hol dobverőket ragadva perkán kísérte társait, hol pedig teremin tehetségét mutatta be: egy rendkívül hangulatos jammelésnek lehettünk szem- és fültanúi.

Persze Bruce – nem csak zenei – sokoldalúsága mellett mégiscsak elsősorban énekes, akármennyire is nem világom a hangja, egy ilyen atmoszféra, no meg a húzós riffek és kellemes szólók végül felülírták minden ellenérzésem. A közönség soraiban ugyan jó pár Iron Maiden póló is fellelhető volt, az áprilisi Slash-koncerttel ellentétben, ahol azért egész sokan vártak volna – számomra kissé érthetetlen módon – Guns slágerparádét, itt betéve ismerte mindenki Dickinson munkásságát. Persze valljuk meg, nem holmi mellékvágányról van szó: majdnem 20 év kihagyással ugyan, de immáron 7. szólólemezét – a jelenlegi turné apropójául szolgáló The Mandrake Projectet – idén március elején adta ki.

Ha már multitalentum, Bruce spoken world tapasztalatai is meg-megmutatkoztak a koncert során, bár a brit akcentus és a sátor akusztikája – plusz valószínűleg a torokgyík – okozott némi nehézséget a konferálások értelmezésében. A várthoz képest ugyan kissé korábban ért véget a koncert, de ez minden bizonnyal a betegségnek tudható be, és így is le a kalappal, ilyen az, amikor a profizmus és a tapasztalat alázattal és a közönség iránti maximális tisztelettel társul. Dickinson mindent beleadott, a rajongók – akik bizony nem keveset vártak, hogy végre szólóban is láthassák kedvencüket – pedig együtt éltek minden mozzanatával. Mindez pedig olyan elegyet képzett, ami magával ragadott még egy olyan anti-Bruce fant is, mint én.

Szöveg, fotók: Máté Évi