Hogy mi is van most pontosan a Clawfingerrel, azt talán ők maguk sem tudják. A legutóbbi hír hosszabb hallgatás után az volt felőlük olyan 2 éve, hogy feloszlottak, majd pedig idén bejelentették őket a Rockpart egyik fellépőjeként, így sok év kihagyás után kíváncsian vártam egyik örök kedvencem balatonszemesi buliját.
Anno nem nagyon telt el olyan év, amikor nélkülöznünk kellett volna hazánkból az őrült svédeket, akik a Pecsától kezdve a Szigeten át a Hegyaljáig életem legjobb koncertjeit prezentálták időről időre – és ezzel az érzéssel minden bizonnyal sosem voltam egyedül. Fáradtság, rossz kedv, kimerültség? Mit se számított, ahogy Zak Tellék bevették a színpadot, minden egyes alkalommal valami olyan félelmetes, zsigerből áradó energiát szabadítottak a nagyérdeműre, ami azonnal elfeledtette a külvilág minden fájdalmát. És persze őket se hatott meg többszörös áramszünettől kezdve semmi, ami után még egy amúgy csekély allűrökkel rendelkező csapat is már rég levonult volna a színpadról, őket azonban jól láthatóan nem abból a fából faragták. Aztán eltelt jó pár év, a Clawfinger eltűnt, s ezek után a feloszlásukról érkező hír sem ért igazán meglepetésként senkit – annál inkább a bejelentés, hogy idén nyáron újra hazánkba látogatnak, a Rockpart fesztiválra.
Túl sok információval továbbra sem kecsegtetett rajongóinak a banda, némi keresés után csupán azt lehetett látni, hogy időnként felbukkannak itt-ott, nem túl komoly interjúik során pedig nem beszélnek újraegyesülésről, inkább csak pár „miért is ne” buliról. Valószínű a magyarországi koncertek nem csak a rajongókban hagytak mély nyomot, s ezért eshetett pont itt sor az egyik ilyen fellépésre. Aztán amilyen lendülettel megörültem a hírnek, olyan gyorsan érkeztek a kételyek is, hogy vajon milyen is lesz 2015-ben egy Clawfinger koncert. Vajon végigugrálom ezt is, mint régen, vagy szomorúan kell tudomásul vennem, hogy minden mulandó? Hagyhatnám akár a végére is a poént, de miért is tenném: a Clawfinger mit sem változott, az a bizonyos régi energia abban a pillanatban elkapott, ahogy a színpadra léptek, s akármerre néztem, mindenkinek fülig ért a szája a színpadtól kezdve a fotós árkon át a nézőtérig. Nem volt nehéz konstatálni: ez a banda még mindig zseniális!
Nem hiszem, hogy létezne olyan ős-Clawfinger rajongó, aki ne egy igazi slágerparádét várt volna a srácoktól, akik hihetetlen hévvel robbantak a színpadra az akkor még igencsak csekélynek tűnő nézőszám ellenére is. Persze ez utóbbit sem hagyhatta annyiban Zak Tell, s a frontember jó szokásához híven máris személyesen mozgatta meg az összegyűlteket a közönség soraiból, majd megmászta a színpad állványzatát is, hogy fentről is ellenőrizze, milyen jól végezte dolgát. Kezdésként legutóbbi, 2007-es albumuk, a Life Will Kill You egyik klipes dala, a Prisoners hangzott el, majd jött sorban az összes kedvenc a Zeros & Heroes-tól a Niggeren keresztül a Biggest And The Best-ig. Kiemelni teljesen felesleges lenne bármelyik dalt is: egytől egyig hatalmasat ütött minden, némi pihenő pedig csak ezután érkezett, amikor kötelezően kérette kicsit magát a banda, majd belecsaptak a ráadás blokkba.
Szemmel láthatóan jót tett a csapatnak is a koncertezés, meglepne, ha nem élvezték volna maximálisan ők is a bulit. Zak mellett szokásosan a sampleres Jocke Skog is vitte a frontot helyenként, André Skaug pedig nem csak haját, de basszusgitárját is újra megreptette egy (zenészeknek legalábbis egészen biztosan) hajmeresztő mozdulattal, szokásához hűen. Bård Torstensen gitáros immáron kicsit furcsán ható, hosszú haja mögött mosolyogta végig a koncertet, és nagyon úgy festett, hogy Micke Dahlén sem bánta meg, hogy 2008 óta négy ilyen arc mögött üti a bőröket. Itt tényleg egy olyan formációról beszélhetünk, ahol mindenki maximálisan rendben van, fazonilag és játékilag is amellett, hogy kétség kívül mind az öten teljes mértékben jelen vannak a színpadon. És ha nem is beszélhetünk ultra-bonyolult témákról, minden megszólal, és a helyén van, ebbe a zenébe pedig nem is kell több.
A végére még egy Nothing Going On, The Price We Pay, The Truth és – ahogy az a nagykönyvben meg van írva, igazi együtt-éneklős – Do What I Say kvartettel búcsúzhattunk Zakéktől, és csak remélni tudjuk, hogy ezúttal nem évekre. Ilyen koncertekből ugyanis nem hogy egy évre, de egy hétre is több kellene, és akkor talán mosolygós, boldog emberből is több lenne a világon…
Szöveg, fotók: Máté Évi
