Tűzviharos Omega és szuperlaza Nazareth a Sportarénában

Az ősz legizgalmasabb koncertjeként beharangozott november 8-ai közös Nazareth / Omega buli igazi legendák találkozóját ígérte a Papp László Budapest Sportaréna 13 ezer fős közönségének. Ráadásul az együtt több mint 108 évet számláló legendák vadonatúj anyagaikat helyezték fellépésük középpontjába.

Amikor egy zenekar épp megalakul, és nevet választ magának, valószínűleg nem az az elsődleges szempont, hogy a nevéhez társítható évszámot vajon megélik-e. Valószínűleg az 1976-ban tető alá hozott skót banda, a Nazareth tagjai sem gondolták volna még akkor, hogy megélik a „krisztusi kort”, sőt, jócskán túl is élik azt. Mostanra ugyanis már 51 éve tart a sikerük, igaz ugyan, hogy az eredeti felállásból mára már csak a basszusgitáros Pete Agnew maradt meg mutatóba. A jelenlegi felállás 2013-ban alakult ki, mikor is Carl Sentance énekes váltotta az egészségügyi okok miatt visszavonult eredeti hangot, Dan McCafferty-t. És itt szokott jönni a rockbandák életében a nagy vízválasztó, hogy vajon továbbra is a megszokott minőségben, hitelesen tudják-e tovább vinni a lángot. Persze Sentance addig sem számított első bálozónak, hiszen többek között a Krokusban, a Black Sabbath basszusgitárosa nevével fémjelzett Geezer Butler Bandben és a Persian Riskben is énekelt, míg a hazai közönség a Don Airey szólókoncertről ismerheti. (Az új, 21 számot és 4 bonus tracket tartalmazó Persian Risk dupla album pedig épp ma jelent meg Who Am I ? Once A King címmel, amit bárki megcsodálhat Carl facebook oldalán.)

Mivel a Nazareth egyetlen korábbi magyarországi koncertjét sem láttam (felléptek 2018 végén az A38-on, illetve idén júliusban a Váci Világi Vigalom sztárvendégeiként), számomra az volt velük kapcsolatban a legnagyobb kérdés, hogy mennyire tud izgalmas lenni egy több mint fél évszázad rutinjával rendelkező rocknégyes. De annyit elöljáróban elspoilerzhetek, hogy egyáltalán nem unatkoztam rajtuk. Takkra 20 órakor egy számomra keltának tűnő rövid bevezető zene után minden faxni nélkül egyből a húrokba csaptak, és azonnal magukkal ragadták a közönséget. Őszinte, laza rock and rolljuk annyira természetes volt, mintha nem is az Omega warm upja lettek volna, hanem valamelyik nyári fesztivál nagyszínpadának headlinereiként léptek volna színpadra. (Személyesen bennem a kiemelt állóhelyen előttem csápoló 60 pluszos örökifjú úr strandpapucsa is ezt az érzést erősítette.)

Az AC/DC pólóban feszítő frontember, Carl Sentance bal keze egy sajnálatos korábbi sérülés miatt a kisujjától a válláig be volt kötve, így azzal jobbára csak övcsatjába tudott kapaszkodni, de ennek ellenére egy percre sem állt meg a színpadon. Sőt, jobb kezével még egy csörgődobbal is beszállt a ritmusszekcióba. Az 58 évesnek egyáltalán nem kinéző frontember nagyon érzi a közönséggel való kommunikációt, de a számok között épp csak annyit dumálgatott, amennyi ahhoz kell, hogy a hangulatot fokozza, és a következő számnak megágyazzon. „Cheers Budapest!” felkiáltással egy doboz Heinekent felszisszentve ivott mindenki egészségére, bár az összképhez hozzátartozik, hogy ezen az éppen születésnapját ünneplő gitárossal, a 25 éve a bandában zenélő Jimmy Murrisonnal osztozott meg.

A 60 perce szabott játékidő gerincét a tavaly megjelent új Nazareth album, a Tattooed On My Brain adta, ami nem meglepő, hiszen világkörüli turnéjuk kellős közepén Brazília és Észtország közé szorították be az Omega tiszteletére elvállalt fellépést. De természetesen olyan örök klasszikusok is felcsendültek tőlük, mint a Hair Of The Dog, a Dream On, a Love Hurts és a My White Bicycle. Összességében annyira egyben volt a produkciójuk, olyan jól szólaltak meg és tökéletesen helyén voltak az arányok, ráadásul olyan laza örömzenélés sugárzott róluk, hogy remélem, mihamarább visszatérnek a teljes koncertműsorral akár a Papp László Sportaréna színpadára is.

Rövid átállás és egy kétmondatos felkonferálás következett, majd a hangfalakból felcsendültek Richard Strauss Imígyen szól a Zarathrustra című művének nyitó taktusai. De amilyen jól indult a Nazareth fellépése, annyira kellemetlenül kezdődött az Omega attrakciója. A zenekar teljes átéléssel kezdett bele a Babylon című dalba, de a közönség soraiból ebből csak annyi hallatszott, mintha a víz alól előbugyogó tompa neszek lettek volna. Sajnos a szám jó része lement már, mire a zenészeknek a közönség reakciójából végre feltűnt, hogy valami nincs rendben. Ők ugye fenn a színpad kontrollmonitorjaiból tökéletesen hallottak mindent, de a külső hangosítás teljesen bemondta az unalmast. Azt gondolom, hogy ilyen helyzetbe egész egyszerűen nem hozhatta volna a technikai személyzet őket. Mert az egy dolog, hogy Kóbor János magyarázkodó szavaival élve: „úgy látszik, ma Murphy is itt van velünk, és ami elromolhat az el is romlik. És mikor máskor, mint a turné legfontosabb állomásán?” De a kinti keverőállásban lévők miért nem állították le egyből, mikor konstatálták a hibát, az egész egyszerűen érthetetlen…

Meki szerint 60 éves pályafutásuk alatt még nem érte őket ilyen ciki – de sajnos mikor már úgy tűnt, hogy minden rendben van, a blama tovább folytatódott. Mert mikor végre visszajött a hangosítás, akkor meg Ciki takt jele tűnt el, ami nélkül nem lehet egy ekkora produkciót pontosan eldobolni. Végül a második szám lett a hangbeállás, de valahogy az egész koncert alatt nem sikerült az Omega világszínvonalú profizmusára jellemző hangzást megtalálni.

A közönség azonban a nehéz pillanatok alatt is végig kedvenceik mellett volt, és egy emberként szorított a technika helyreállításáért, és végig biztatta a zenekart tapsával. Mindenki érezte, hogy Meki legszívesebben lement volna a színpadról, de nyilván nem tehette ezt meg a közönséggel, de valahogy a koncert végéig rajta maradt a feszültség, és talán ennek volt betudható, hogy a szokásosnál jóval kevesebbet kommunikált a számok között. Szerencsére ebben Elefánt átvette a szerepét, és zseniálisan mozgatta, spannolta a közönséget.

A látvány viszont semmiféle kivetnivalót nem hagyott maga után: a kétszintes színpad mellett, előtt és mögött az óriási ledfalakon vetített vizuál hol természeti képeket, hol a zenekar korábbi korszakainak klipjeit, hol grafikai montázsokat társított a dalokhoz. A megszámlálhatatlan lézernyaláb pedig évtizedek óta az Omega igazi védjegyének számít már, a perzselő lángnyelveket és egyéb pirotechnikai megoldásokat pedig bármelyik világhíres produkció megirigyelhette volna.

Ahogy a Tűzvihar turné korábbi állomásain is a rockos hangzás volt a főszereplő, így most is ez dominált: a progresszívebb időszak dalai szólaltak meg, modern, lüktető hangszereléssel. Persze a klasszikus Omega sikerek sem maradhattak el, így felcsendült a Ballada a fegyverkovács fiáról, az Ezüst Eső, a Fekete pillangó vagy a Gammapolis is. A műsoron szereplő legrégebbi szám ugyan több mint 50 éves volt, de egy kicsit sem lógott ki a sorból. A legendás négyes: a frontember Kóbor János „Meki”, a gitáros Molnár György „Elefánt”, a dobos Debreczeni Ferenc „Ciki” és a billentyűs Benkő László igazán kitett magáért, de a session zenészek mellett sem mehetünk el szó nélkül. Az egyik legjobb hazai rockgitáros, Szekeres Tamás mellett a hangszerénél nem sokkal nagyobb, de annál elementárisabb erővel játszó basszeros lány, Szöllőssy Katalin, alias „Katy Zee”, a billentyűs hangszeres Földi Albert és a két vokalista, Bárkányi Mónika és Csordás Levente tette teljessé a felállást.

Két óra után még két ráadás blokk is belefért a koncertbe, előbb a Léna és a Gyöngyhajú lány, majd a Petróleumlámpa taktusaival búcsúztak a „régi csibészek”, akik reméljük, hamarosan hozzájuk méltó módon térnek majd vissza a színpadra, feledtetve a mostani fiaskót.

Setlist:
Also sprach Zarathustra (Richard Strauss)
1. Babylon
2. Tűzvihar
3. Varázslatos, fehér kő
4. Egy lány nem ment haza
5. Csillagok útján
6. Napot hoztam, csillagot
7. Őrültek órája
8. Ballada a fegyverkovács fiáról
9. A névtelen utazó
10. Ne legyen
11. Ezüst eső
12. A holló
13. Éjféli koncert
14. A bűvész
15. Start
16. Gammapolis 1
17. Fekete pillangó
18. Addig élj
19. Mozgó világ
20. Metamorfózis II.
21. A kereszt-út vége
22. Finálé (1995)