A zene összehoz. Óriási közhely, de ennél aligha lehetett találóbb megállapítást tenni a Whitesnake koncertre érkezők hömpölygő tömegén végigpásztázva. Nyolc-tíz év körüli gyerekektől kezdve virulens késő hatvanasokig minden korosztály szerette volna látni az örök ifjonti hévvel, és meg nem kopó karizmával rendelkező David Coverdale-t és bandáját.
Csak a test öregszik, sóhajtanánk, de esetükben még mintha ez sem lenne érvényes. A fontembert, a maga 67 évével, csak a nála egy évvel idősebb dobos, Tommy Aldridge kőrözi le, aki a leghosszabb ideje tagja a zenekarnak, Coverdale mellett. Ránézésre bizony egyikükről sem mondanánk meg, hogy hány évesek. És ebből az erényből még az sem von le semmit, hogy Coverdale már-már állandósulni látszó, ámde vitathatatlanul csibészes mosolyát látva felmerül a gyanú, hogy nem csak a jó géneknek köszönheti időtlen sármját.
Az estét az Ivan & The Parazol nyitotta, akiknek körülbelül negyven perces produkcióját látva azt a megállapítást kellett tennem, hogy gyakorlatilag kiforrták magukat a tökéletes fesztiválzenekarrá, a kifejezés jó és rossz értelmében egyaránt. Bármelyik nagy fesztiválon biztosra mehetnek velük a szervezők, hiszen megmozgatják a közönség jelentős hányadát. Afféle Jolly Jokerek, akiket jó döntés a programba illeszteni. Legutóbb két éve, a Rival Sons előtt láttam őket, akkor kevésbé voltak összeszedettek. Most viszont tökéletes felvezetést nyújtottak a Whitesnake előtt. A Track egyre növekvő vendégserege alapvetően vevő volt rájuk, még akkor is, ha nagyrészükön jól látszott, hogy ez nem az ő zenéjük.
Azért a két zenekart kedvelők halmazának egyértelműen volt uniója is, ugyanis kifejezetten sok fiatalt lehetett látni, akik még kósza tervben sem lehettek, amikor a Whitesnake legnagyobb kereskedelmi sikerének számító 1987 című albuma a címmel megegyező évben megjelent. Ennek ellenére a Here I Go Again szövegét mégis ők ordították a leghangosabban. Üdítő volt látni a közönségben a korosztályok keveredését. A szülők hozták a gyerekeiket, vagy éppen a gyerekek a szülőket. Egy ötvenöt körüli, láthatóan hithű rajongó a mellette tülekedő tinédzserektől morcosan meg is kérdezte, hogy ugyan ők miért jöttek ide, majd amikor jött a „Tesó, ez a Whitesnake!” válasz, megadóan felnevetett.
Amire megszólalt a Whitesnake koncertjét felvezető ikonikus The Who sláger, a My Generation, az addigra egyre gyűlő nézősereg végeláthatatlan emberáradattá duzzadt. Aki nem ideális helyen állt, az bizony ott is maradt, mert ezt követően már szinte lehetetlen volt nemhogy jobb pozíciókat szerezni, hanem még mozogni is. Coverdale-ék nem bíztak semmit a véletlenre. A nyitó Bad Boys című dal is a 87-es sikerlemezről érkezett, amely már annak idején is közkedvelt turnés első nóta volt. Ezt követte gyors egymásutánban az idén áprilisban éppen 35 (!) éves jubileumát ünneplő Slide It In lemez címadó dala, majd a közönségénekeltetős Love Ain’t No Stranger.
Ütős kezdés! De hol maradnak a dalok a 2019 májusában megjelent Flesh & Blood lemezről, amelynek elvileg a budapesti turnéállomásán tartózkodunk? Akikben ez felmerült, azoknak csak eddig kellet várnia, ugyanis egy gyors tagbemutatás után jött a friss és ropogós Hey You (You Make Me Rock). Az új lemezt kedvelőknek némileg csalódnia kellett, mert arról már csak a Trouble Is Your Middle Name és a Shut Up & Kiss Me hangzottak el az este folyamán. A kettő között pedig, amíg Coverdale szusszant egyet, Joel Hoekstra és Reb Beach gitárosok szólóztak egy-egy hatalmasat. Előbbi 2014 óta tagja a zenekarnak, és többek között Cherrel is turnézott már. Beach régebbi motoros, 2002-ban csatlakozott a Whitesnake-hez. Korábban Alice Coopert és a Dokkent is erősítette. Az új dalok blokkja végén Tommy Aldridge is adott egy kis ízelítőt dobtudásából. A nagyon magasnak tűnő Yamaha cuccát püfölve néha úgy nézett ki göndör, őszes tincseit lobogtatva, mint egy szőnyeget poroló, bekattant nagymama.
Hiába hát a turné, aminek elnevezése az új lemez dalaival kecsegtetett, Coverdale javarészt maradt a jól bevált klasszikusoknál: Slow an’ Easy, szintén a Slide It In lemezről; aztán a balladisztikus Ain’t No Love in the Heart of the City (amely valójában egy 1974-es R&B dal feldolgozása); később pedig a második legnagyobb slágerüknek számító In This Love. A szerelem kiapadhatatlan ihletforrása Coverdale-nek, rögtön eveztünk is tovább ezen a hullámon, jött a Give Me All Your Love, majd az estét megkoronázta a Here I Go Again, amelyet egy emberként üvöltött végig a tömeg. Azonban nem ez zárta a dalok sorát, hátra volt még a Still of the Night, amely hangulatilag is méltó befejezése volt a koncertnek.
Hiányérzet bőven maradhatott az emberben az igencsak rövid, nagyjából egy óra tíz perces program miatt. Oké, Coverdale nem fiatal, megértjük, és még azt is elnézzük, hogy sokszor besegítettek neki a refrénekben a zenésztársak (főként Joel Hoekstra, és a basszusgitáros Michael Devin). A korábban többször felmerült playback gyanú azonban most sem nyert igazolást. Meg egyébként is. Lehet fanyalogni, mégis, ezen a koncertekben gazdag estén (nem sokkal odébb a hazánkba először látogató Disturbed játszott, valamivel messzebb meg a Skindred, hogy csak kettőt említsek közülük), a hatalmas tömeg, korra és nemre való tekintet nélkül, egyértelműen nem csalódottan távozott a Barba Negra Trackből.
Szöveg: Sós Eszter
Fotó: Máté Évi
