Töredelmesen be kell vallanom, hogy az október 2-a óta már a 72. életévét taposó Gordon Matthew Thomas Sumner, alias Sting azon kevés előadók közé tartozik, akiknek valamennyi sorlemeze megtalálható lemezgyűjteményemben, így mielőtt bárki elfogulatlansággal vádolna meg vele kapcsolatban, azt élből vissza kell utasítanom. Ennek ellenére október 27-ei budapesti koncertjét kellően higgadt objektivitással próbáltam szemlélni, ami őszintén megvallva egyáltalán nem sikerült, de erről egyértelműen főhősünk tehet, aki az idei év egyik (ha nem a) legjobb koncertjét adta!
De ne szaladjunk ennyire előre, mert már a popzene fullánkjának színpadra lépése előtt is kellemes zenei élményekben lehetett része annak, aki időben érkezett a Papp László Sportaréna egyre több embert befogadó küzdő- és nézőterére. Nagyon kevés olyan koncert van, ahol célirányosan már a hangulatba hozó előadó fellépésére is kíváncsi vagyok, ám ezúttal már csak a családi kötelékek okán is vétek lett volna kihagyni a felvezetést. Természetesen Sting (hat gyermeke közül a) legidősebb fiáról, a 45 esztendős, már őszbe csavarodó halántékú gitáros-basszeros-énekes négyszeres apuka Joe Sumnerről van szó, aki iskolapéldája a „nem esett messze az alma a fájától” tételnek. Néha folkos beütésű egy szál gitáros pop-rock dalaival, minden faxnitól mentes, ám mégis szuggesztív előadásmódjával teljes értékű minikoncertet adott a lelkes közönségnek. Számomra ez az egyszemélyes produkció is abszolút meggyőző volt, és remélem, hogy mielőbb alanyi jogon, komplett zenekar élén is viszontláthatjuk egy egész estés fellépés keretében!
A zajos sikert arató produkció után Sting színpadra lépésére várva próbáltam felidézni korábbi, vele kapcsolatos koncertélményeimet: 2010 novemberében Symphonicity elnevezésű turnéján láthattam, amin szimfonikus köntösbe öltöztetve adta elő pályafutása legnagyobb sikereit amolyan csendes-ülős hangulatban, legutóbb pedig 2019 júliusában élvezhettem már klasszikus rockzenekari felállásban My Songs című koncertturnéja korábbi verzióját. A show ezúttal is ezt a címet viselte, ám az idei állomások setlistjét böngészve már felkészülhettem rá, hogy nem egy ismétlő buliról lesz szó. Ez szerencsére élőben is beigazolódott, hiszen a 3 évvel ezelőtti 22 dalt a mostani 20 felvétellel párhuzamba állítva 6 új szerzemény került be a programba, miközben a legnagyobb slágerek sem ugyanott és mindig ugyanúgy csendültek fel. A statisztikánál maradva a korábbi 12 helyett most 8 The Police dal került terítékre (mit nem adnék, ha újra összeállna a legendás csapat, bár miután idén év elején Sting egy 100 milliárd dolláros üzlet keretében eladta a The Police és saját teljes életművét is a Universal kiadónak, talán ez már nem fog megvalósulni soha…)
Sting minden különösebb felhajtás nélkül in medias res a Message In The Bottle nyitódallamaira egyszerűen felsétált a színpadra, épp úgy, mintha csak egy laza időugrással 2019-ből lépett volna át a mába. A közönség persze hatalmas üdvrivalgással fogadta, és azonnal beindult a bő másfél órás buli. Outfitje a rá jellemző egyszerű szürke póló, fekete csőnaci és fekete bakancs kombinációból állt, és már az első pillanatban feltűnt, hogy milyen remek formában van. Életkorával ellentétben nem egy puhos, joviális bácsika, hanem egy szálkás, kisportolt, fitt 50-es benyomását keltette, erőtől duzzadó karjai pedig túlzás nélkül bármely étrend-kiegészítő fehérjepor címkéjén is hitelesen szerepelhetnének.
A koncert az első számtól az utolsóig egy hatalmas önfeledt buli volt, ami a másodikként felcsendülő Englishman In New Yorkkal máris elérte az első csúcspontját, majd a setlist szövetéből kicsikét kilógva jött egy három számos blokk a tavaly megjelent The Bridge albumról (a vidám füttyös If It’s Love, a spanyol hangulatú For Her Love és a lendületes, fülbemászó Rushing Water). Ezt követően egymás után sorjáztak a Sting-életmű tartópillérei: If I Ever Lose My Faith In You, Fields Of Gold, Brand New Day. Ez utóbbi előtt Sting elmesélte, hogy a dal eredeti verziójában 1999-ben Stevie Wonder szájharmonikázott, most pedig a zenekar benjáminjára, a 28 esztendős Shane Sagerre vár ugyanez a feladat. A bostoni srác nem vallott szégyent, ugyanis elképesztő módon fújta a szájherflit nem csak ebben, hanem az összes többi dalban is.
Persze nem mehetünk el szó nélkül a zenekar többi tagja mellett sem, akik valamennyien hangszerük virtuózai: a gitáros Dominic Miller, a fiatal dobos, Zach Jones és a billentyűs Kevon Webster mellett a két vokalista is megcsillogtathatta tehetségét. A saját lemezeket is megjelentető és Jason Derulo, Chris Brown, Faith Evans, Usher, CeeLo Green, Jay Z, Alicia Keys, John Legend vagy Diddy számára dalokat író Gene Noble a Shape Of My Heartban kapott egy önálló betétet Juice WRLD Lucid Dreams-ének interpretálásával, míg Melissa Musique Stinggel duettezett a Whenever I Say Your Name-ben. Természetesen mindkettőjük produkciójának hatalmas ováció volt a jutalma a közönség részéről.
Az énekeseknél maradva a koncert fináléja előtt ismét színpadra lépett Joe Sumner is, hogy apjával közösen adják elő a The Police King Of Pain című számát. Libabőröztető produkciójuk közben pedig olyan érzésem volt, mintha egyetlen lélek öltött volna két testet a színpadon. Felejthetetlen pillanat volt!
Még egy vicces zenei betétnél húzódott széles mosolyra a szám, amikor a Police So Lonely-jába belecsempészték Bob Marley No Woman No Cry című reggae-klasszikusának ütemeit. A jamaikai hatás amúgy is végigvonul Sting teljes életművén, de a korábbiakhoz képest a mostani koncert hangszertelésében ez pregnánsabban megmutatkozott. Végig úgy bólogatott az egész közönség, mintha csak a Rastafari-hívők világtalálkozóján lennénk. A koncert fő része stílszerűen az Every Breath You Take dallamaival ért véget, hogy aztán a két ráadás szám, az imprós/jammelős résszel megtoldott Roxanne, majd a fájdalmasan szép Fragile zárja a koncertet. Ezt egyébként a társadalmi érzékenységéről mindig is híres Sting az ukrajnai embereknek és az Iránban elnyomott nőknek ajánlotta.
A koncert amellett, hogy egy átfogó retrospektív séta volt Sting életművében, a slágerek mellett kevésbé ismert, elsősorban The Police dalokat (So Lonely, Spirits In The Material World, Every Little Thing She Does Is Magic) is felvonultatott. A könnyed, mégis hihetetlen hangszeres tudásról árulkodó előadásmód, Sting semmit sem kopó énekhangja, a koherens hangkép és a tökéletes hangosítás mind-mind afelé billentik a szubjektíven objektív mércét, hogy ez volt az idei év talán legjobb koncertje (de mindenképp érmes), amiből remélhetőleg minél hamarabb újra repetázhatunk majd!
Setlist:
1. Message In A Bottle (The Police song)
2. Englishman In New York
3. Every Little Thing She Does Is Magic (The Police song)
4. If It’s Love
5. For Her Love
6. Rushing Water
7. If I Ever Lose My Faith In You
8. Fields Of Gold
9. Spirits In The Material World (The Police song)
10. Brand New Day
11. Shape Of My Heart
12. What Could Have Been
13. Whenever I Say Your Name
14. Walking On The Moon (The Police song)
15. So Lonely (The Police song)
16. Desert Rose
17. King Of Pain (The Police song) (with Joe Sumner)
18. Every Breath You Take (The Police song)
Encore:
19. Roxanne (The Police song)
20. Fragile
szöveg: Majsa Tibor
fotók: Máté Évi
