Összességében nehéz eldönteni, hogy az időjárás zordsága ellenére kegyeibe fogadta-e vagy sem a Budapest Parkos Everlast-bulit, a Grammy-díjas zenész ugyanis ismét egy csupaszított műsorral érkezett hazánkba, melyet továbbra is egy füstös klubban üldögélve, mintsem egy nagyszínpad előtt állva tudok elképzelni, így a kisebb helyszín máris autentikusabb környezetet teremtett a hideg és az eső ellenére is.
Az eredetileg többezres közönségnek helyet biztosító főhelyszín helyett a félig-meddig fedett, jóval kisebb aréna adott otthont végül a koncertnek, ahol Everlast ismét másodmagával lépett színpadra. Míg az elmúlt két alkalommal, a Hegyalja egyik fő fellépőjeként és a Dürer kertben is két akusztikus gitárral szólaltatta meg dalait, mostanra legalább a széket eldobta a zenész, vagyis „átadta” jelenlegi társának, aki szinti mögött ülve, helyenként vokálozva tette némileg változatosabbá a koncertet.
Mr. Whitey Ford hangja még mindig magával ragadó, ahogy dalai is vitathatatlanul hangulatosak, és megszólalnak „tábortűz-üzemmódban” is, egy komolyabb fellépésre mégis illendő volna teljes zenekarral érkezni – aminek hiánya annak idején, két éve meglehetősen meg is lepett, és komoly csalódást okozott, főként egy olyan fesztiválon, ahol hasonló szintű headlinerként a Slayer, a Motörhead vagy a Machine Head is zúzott már. A koncertet már ekkor sem sikerült végignéznem a hatalmas színpadon két szál gitárral játszogató-iszogató zenészekkel, s imádhatom bármennyire Everlast munkásságát, fél évvel később, a Dürer kertben sem volt ez másképp, ráadásul az ott még kifejezetten morcos hangulatú zenész be-be is szólogatott mindenre és mindenkire, ami épp nem tetszett neki.
Tartottam tőle, hogy ez most, harmadszor sem lesz másként – bár reménysugárként még mindig ott élt bennem a 2010-es Forestglade, mely osztrák fesztiválon a délutáni idősáv ellenére is az egyik legütősebb műsort adta teljes bandájával, akikkel aztán House Of Painként, Danny Boy-jal kiegészülve a VOLT-on is odatette magát rendesen. Most, a Parkban, a hideg, a szél, az eső, és a kezemben szorongatott még hidegebb sörhöz valahogy sikerült túlélő-üzemmódba kapcsolnom, amihez mégiscsak jól jön némi zenei aláfestés, annak pedig remekül megfelelt a magát leginkább whiskey-vel melegítő Erik Schrody produkciója. A frontembernek most láthatóan a kedve is jobb volt – még egy-egy mosolyt is megeresztett, amellett, hogy persze az égieket azért szidta rendesen -, valószínűleg mindez annak is köszönhető, amit a nagyérdeműnek is elárult: másnap hazamehetett végre kislányaihoz. Így hát nem is meglepő, hogy időben elkezdte műsorát, fél 10-re pedig már be is fejezte, ráadás, és az egyik legnagyobb, általam legjobban várt sláger, az Ends nélkül.
