2022. június 24-én folytatódott a zenei nosztalgia túrám, amibe az idei évben spontán módon belekezdtem. A múlt hét elég sűrű volt ebből a szempontból, ugyan is sikerült egy azon érából kapásból két ikonikus bandát is elcsípnem. A nyitány a Korn volt 21-én, majd pénteken a Deftones-nak sikerült transzba ejtenie a Budapest Parkban.
A zenekar 15 éve nem látogatott hazánkba és a jelenlegi buli is eléggé hányattatott sorsú volt, köszönhetően a pandémia okozta bizonytalanságoknak, ami miatt többször is csúsztatva lett a dátum. Próbáltam ennek betudni az előzenekar hiányát is, bár én azt gondolom, hogy lett volna itthon bőven elég olyan formáció, akik jobb és odaillőbb bemelegítő produkciót toltak volna, mint egy warm up DJ. Ennek tudatában próbáltam minél inkább megközelíteni a zenekar kezdésének időpontját, de így se jártam sok sikerrel. A 20:00-ás kezdést sikerült legalább negyedórával kitolni, amit már a közönség is kezdett picit megsínyleni, de hál’ égnek megérte várni.
Sajnos ez az esemény is némi aggodalommal indult, mivel akárhány koncertfelvételt néztem a srácoktól, Chino Moreno énekes egyiken se tudta olyan biztosan hozni a stúdióban produkáltakat, ráadásul a mostani turnéra két tag is lecserélődött. Stephen Carpenter gitáros/dalszerző ugyan csak ideiglenesen van távol, az elmúlt két évben kialakult helyzetre hivatkozva, de az is lehet, hogy csak félt a repülőúttól és az ablakából kinézve rájönni, hogy mégis kerek a Föld…
Hagyjuk is, rá még van esély, hogy újra a színpadon láthatjuk, azonban Sergio Vega basszusgitárossal 12 év után tavaly végleg elváltak útjaik. Az ő helyére az egykori Marilyn Manson basszer, Fred Sablan került. Drukkolok, hogy őt elfogadják egyszer hivatalos zenekartagnak, mert nagyon rendben volt, amit csinált. Mr. Laposföld Carpenter helyettesítése kardinálisabb problémának tűnt, figyelembe véve jellegzetes hangzását, dallamvilágát, de Lance Jackman kiválóan hozta a szerepét, még vokál téren is.
Mivel a legutolsó korongjuk 2020-ban jelent meg (Ohms), így joggal gondoltam, hogy ez amolyan lemezbemutató pótló koncert lesz, de mint ha összebeszéltek volna a Kornnal, ők is egy válogatás szettet hoztak el nekünk. Az intro után, melyre már mindenki tűkön ülve várt, felcsendültek az Ohms nyitódalának, a Genesis-nek akkordjai, csak hogy érezzük az „új” anyag jelenlétét. A másik két friss cucc amúgy, a kezdésnek használt Pompei és a címadó Ohms volt, ezzel le is tudván ezt a lemezt.
A program gerincét az Around The Fur és Diamond Eyes albumok adták, ezekről gyorsan le is daráltak hármat, köztük két közönség kedvencet, a Be Quiet And Drive-ot és a My Own Summert, ezzel kellően megalapozva a hangulatot. Chino-val kapcsolatos kezdeti aggályaim is elmúltak. Élőben hallgatva tökéletesen belefértek a már említett, koncertvideókon tapasztalt hibák. Lehet pszichés alapon sikerült nálam ezt elérnie, de nagyon adta. Emberünk amúgy fizikailag is remekül teljesített. Egy kellően meleg nyári estén, két réteg ruhában, fel-alá ugrálva, közben mikrofont pörgetve (nem tudom milyen drótkötelet használ mikrofon kábelnek, de kötelezővé tenném a gépkocsikban, mint vontatókötél), néhol gitározva… Én már sírva könyörögtem volna Jonathan Davis egykori oxigén palackjáért. A következő két dal a Koi No Yokanról szólt, Swerve City, amit aztán White Pony-s Digital Bath követett. Hihetetlen, hogy itt is egy, már 22 éves nótáról beszélünk…
A frissen verbuválódott banda folyamatosan üzembiztosan hozta, amit kellett. Chino kvázi a koncert elejétől rendszeres látogatója volt a zenekari ároknak, ami az amúgy is tomboló közönségnek, úgy kellett még, mint éhezőnek a falat kenyér, ezzel izgalmas perceket szolgáltatva a Park biztonsági szolgálatának. Még egy kis humor is belefért frontemberünk részéről, felemlegetve az előző napi alkoholos elhajlását és hogy tanítsuk meg neki, hogy „egészségedre”, ami, a közönségből verbuvált lelkes segítségnek köszönhetően csak „egi” lett.
Ezután visszatértünk az Around The Fur / Diamond Eyes / Koi No Yokan etaphoz, majd elhangzott az este egyetlen dala a Deftones albumról, a Bloody Cape. A szett fő részét az egyik kedvencemmel, a White Pony-s Change-dzsel, illetve az elején már említett Ohms-szal zárták.
Itt még láttam rá némi esélyt, hogy egy másik klasszikus, a Back To School, illetve személyes favoritom, a Minerva is az est része legyen, de sajnos túl sok lett volna már a jóból. Helyette az estét a Lotion és a 7 Words zárta.
Gyorsan rá is néztem az órára, hogy jól érzem-e, és igen. Még simán lett volna 15 percük a fiúknak, de igazság szerint én így is boldogan távoztam a helyszínről. Hiába az előbanda hiánya, hiába a csúszás és a korai befejezés, a számomra kedves, de hiányzó számok, azért mégis csak a szájbatekert Deftones-ról van szó, és öröm volt látni, hallani őket. Megérte a sok éves várakozás és variálás. Reméljük a legközelebbi bulijukra Carpenter feje is kitisztul és ki meri tenni a lábát a lakása küszöbén túlra is. Addig pedig éljen soká a Deftones és az embernek álcázott gyíkemberek!
A koncerten elhangzott számok listája:
Pompeji
(intro)
Genesis
Rocket Skates
Be Quiet and Drive (Far Away)
My Own Summer (Shove It)
Tempest
Swerve City
Digital Bath
Around the Fur
Headup
You’ve Seen the Butcher
Sextape
Diamond Eyes
Rosemary
Bloody Cape
Change (In the House of Flies)
Ohms
Visszataps:
Lotion
7 Words
szöveg: Hari
fotók: Rosta Márk / Budapest Park