A New Wave of British Heavy Metal mozgalom legdominánsabb képviselője, egyben az egész metal-dimenzió egyik legnagyobb hatású és legsikeresebb bandája 50 éve kezdte az ipart Kelet-Londonban. A kerek évfordulóhoz ünnepi körút dukál, ami május 27-én – egy duplakoncerttel – el is indult Budapestről, és amelyet további 31 stadion-, fesztivál- és arénakoncert követ Európa-szerte. Stábunk a második bulit nézte meg a Papp László Budapest Sportarénában.
Magyarország és az idén ötven éves Iron Maiden viszonyában több emlékezetes pillanatot is jegyez a történelem. Például 1984 augusztusában a zenekar Powerslave című lemezének promo-turnéján a hetedik állomás volt az első jelentős heavy metal koncert a Magyar Népköztársaság területén. Bár az MSZMP Politikai Bizottsága néhány hónappal a bál előtt még ideológiailag károsnak minősítette a műfajt, a nyitás jegyében végül engedélyt adtak a rendezvényre, sőt, a tévé, rádió is sugározhatta a dalokat. Aztán ott volt az a kevésbé dicső momentum 1998 őszén, amikor is szervezői hibák tömkelege folytán az E-Klubba tömörült a csalódott publikum szerencsésebb része, míg a többiek kinn toporogtak. Igaz, a Blaze Bailey énekes fémjelezte korszakban jelentősen csappant az érdeklődők száma, a megoldás így is méltatlan volt. És itt ez a 2025-ös jubileumi turné, melynek rajtkövéül Budapestet választották Harris mesterék, ráadásul egy dupla műsorral!
Ahogy a plakátokon és a jegyen is jól látható: Run For Your Lives World Tour 2025-26 – From Iron Maiden to Fear of the Dark. Ebből már előre dekódolható volt, hogy a turné setlistjei (amelyek a zenekar szokásához híven általában ritkán változnak) kizárólag az első kilenc lemezről szemezgetnek. A két este folyamán kiderült, ez technikailag nyolcat jelent, mivel az 1990-es No Prayer for the Dying teljesen kimarad. Viszont az első két albumot soha nem látott mértékben idézték meg: rögtön nyitásként 4 dallal (Murders in the Rue Morgue, Wrathchild, Killers, Phantom of the Opera), majd a tradicionális főszett-záró Iron Maidennel. Ez talán betudható a tavaly elhunyt Paul Di’Anno előtti tisztelgésnek, de mindenképp a jubileumi ünnepnek. A Killers különösképp easter egg az ősrajongóknak, hiszen 1999 óta most először van palettán.
Simon Dawson
A május 27., 28-i budapesti koncertek egy másik szempontból is történelmiek. Itt debütált az új dobos, Simon Dawson, aki az egészségügyi okokból távozó legendás Nicko McBriant váltja. Más zenekaroknál gyakran látható, hogy ilyenkor egy ifjú titánt emelnek a megtisztelő posztra, a Maiden azonban a főnök Steve Harris másik zenekarából, a White Lionből csempészett át egy veteránt. Bruce Dickinson egész meglepő nyilatkozattal méltatta: „Őszintén szólva, ha becsuktam a szemem az első közös próbák alatt, olyan volt, mintha Clive Burr visszatért volna a zenekarba, mert ugyanaz a feeling van Simon játékában. Ez az a big band swing-hangulat.” A két est tanúsága szerint helyt állt a miszter, még a Nickoénál lényegesen szolidabb cájggal is.
A vendég
A turné fix előzenekara a pennsylvaniai Hale család vállalkozása, ismertebb nevén a Halestorm, amit 1997-ben alapított az akkor 14 éves énekes/multiinstrumentalista Lzzy Hale, három évvel ifjabb fivérével. (Eredetileg édesapjuk kísérte őket basszuson öt éven át). A főszereplőkkel ellentétben náluk a két est setlistje jelentősen eltért egymástól, ugyanakkor a hamarosan megjelenő Everest munkacímű lemezt erőteljesen promózták. És, hát, az a helyzet, elég ígéretes anyagnak tűnik. Néhány szó Lzzyről: ő tulajdonképpen egy upgradelt és korszerűsített Joan Jett, azaz egy végtelenül hiteles rn’r-díva csak éppen kimagasló hangszeres tudással és bravúr-énekeseket idéző vokális technikával. Nem véletlen, hogy a szakma nagy öregjei már tinédzserként elismerték és befogadták, sőt, ő az első Grammy-vel kitüntetett női rock-előadó. Ha egy kicsit többet engedne a mainstream felé, simán ott lehetne Mariah Carey-vel, Celine Dionnal egy polcon… na, de őt nem ilyen fából faragták. Őt fémből.
Stay For Your Life
Az elmúlt három évtizedben ez a negyedik alkalom, hogy élőben látom a Maident, legutóbb 2013-ban Milánóban, a Sonisphere Fesztiválon. Hogy mennyit változott a brigád sziluettje 12 év alatt? A sziluett semmit. Viszont közelebbről nézve a pacekokat, néhány rövidlátó shar pei-tenyésztő azért már árajánlatokat tenne. A zenekar legendás intenzitása is csitult, statikusabb a kiállás, kevesebb a szaladgálás, a turné címe lehetne akár Stay For Your Life… de azt azért tegyük hozzá, hogy Janick Gers még mindig hanyagul felhajítja a szipkát a Marshallra és a főszett végére Harris is meg-meglódult. Az öreg félpolák Janick addigra meg teljesen megőrült, hajigálta, gyűrte a Stratót, egy az egybe’, mint ’91-be’. Dickinson energiája persze a régi, ahogy az egy maximalista oroszlántól elvárható, aki ráadásul hamar felismerte a raknroll-életforma csapdáit és tartalmas passziókkal kompenzálja azokat már vagy 40 éve.
Formához a tartalom
Ahogy az a rockzene több mint félévszázados történelme során bebizonyosodott, a zenei felkészültség, a kompozitőri véna, a megnyerő outfit kevés a stadion-kaszthoz. A nagyközönség szerencsére igényli a tartalmat, a minőségi szöveget, sok metal zenekar esetében főleg ez a tényező okozza a klubzenekari státuszban rekedést. Az Iron Maiden tagjai nem egy sima-egy fordított kültelki huligánok, főleg a két fő szerző, Harris és Dickinson művelt, író-olvasó, brit gentlemanek. A május 27-én, 28-án felvonultatott dallistán is több az ékes példa a zenekar irodalmi kacsintásaira: rögtön a nyitó Murders in the Rue Morgue, ami a világirodalom első detektívtörténetét, Poe 1841-ben megjelent novelláját dolgozza fel, vagy a Rime of the Ancient Mariner, amit Samuel Taylor Coleridge költeménye ihletett. Ez egyben a brit romantika alapköve is.
A fenderes erők és egy humbucker
Egy nüansznyi tényező, ami talán csak a zenészeket foglalkoztatja, őket viszont annál inkább. Az Iron Maiden atipikus módon 1999 óta három gitáros felállásban üzemel, történt ugyanis, hogy mikor Adrian Smith visszatért a bandába, az anno helyére érkező Janick Gers-t is megtartották, kvázi ahol öt tányér van, jut egy hatodik is. És milyen jól tették, mert Dickinson mellett ő a fő humán show-elem. Bár Gers és Dave Murray Fenderei – alapvetően élesebb, magasabb tartományban rezgő hangszerek – is igen töményen szóltak, Adrian Smith humbucker hangszedős gitárjaival lettek igazán teltek a mélyek.
És még egy szó a látványról… A Maiden sosem volt fukar a vizuális élményekkel, erre a turnéra is masszív pirotechnikával, led-falakkal érkeztek, na, meg kidolgozott animációkkal a lemezborítók motívumaival. Egy London-fétisben szenvedő nézőnek, (mint például ezen sorok szerzője) különösen megejtő volt a műsort nyitó filmecske, ami a zenekar szülőföldjét, a kelet-londoni Leytont és a Leytonstone Stationt idézi. Visszatérve Albionba az első dolgom lesz felkeresni a kultikus helyszíneket, de remélem, én majd nem Párizst látom a téglafalon túl…
Szöveg: Vígváry Gábor
Fotók: Máté Évi
