Második alkalommal hódította meg a Sziget nagyszínpadát Florence Welch zenekara. Előtte a szintén brit Catfish and the Bottleman izzította be a közönséget. A Florence & The Machine nem okozott csalódást, ám hozzá képest az előtte játszó banda kissé középszerűnek tűnt.
A brit Catfish and the Bottleman nagyszínpados koncertje alatt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy milyen tudatállapot kell ahhoz, hogy ilyen idióta módon nevezd el az együttesedet. Az újhullámos indie-, posztpunk zenekar nevének rejtélye egy gyors Google-keresés után meg is oldódott: Van McCann énekes egy ausztrál, sörösüvegeken játszó utcazenésztől kölcsönözte az egyedi, ám megjegyezhetetlen nevet.
Az Észak-Walesi Llandudno városában egy bed and breakfastben alakult banda fennállása óta messzire jutott az első, koncerthelyszínek parkolóiban tartott gerillakoncertektől: manapság már a Lollapalooza és a Glastonbury színpadán zenélnek. Mindezt teszik magabiztos pimaszsággal, talpig feketében. A Szigeten is sorra jöttek az andalító indie slágerek, a Longshots, a Kathleen és a Cocoon, ám hamar egysíkúvá vált a buli. Az emberek többsége így inkább újratöltötte sörös re-poharát vagy egymás csillámsminkjét igazgatta.
A Florence & The Machine legutóbb négy éve járt a Szigeten és már akkor lenyűgözött mindenkit. A légies mozdulatairól ismert, a színpadot mindig körbepörgő Florence Welch most egy teljesen áttetsző, az angliai századelő kissé modernizált ruháját selyem fehérneművel spékelte meg. Az erő azonban mégsem a ruhában vagy a vetített díszletben, hanem a hangjában volt. Kíséret nélkül csendült fel a High As Hope című 2018-as albumról a June és a közönség azonnal hipnózis alá került.
A vörös hajú, mezítláb táncoló énekesnő hangja az egész Nagyszínpad előtti teret betöltötte. Ezt követően az új lemez nagy slágere, a Hunger következett, amelyben az amúgy zárkózott Florence meglepő őszinteséggel énekelt étkezési zavarairól. A Ship To Wreck alatt már mindenki egy helyben ugrált, a tetőponton azonban a zenekar megállt és visszavett: a Patty Smith ihlette Patricia hárfakísérettel libabőröztetett.
A Dog Days Are Over előtt az énekesnő először királynői udvariassággal kérte a közönséget, hogy szakadjon el okostelefonjaitól, majd egy f*ck szócskával is ráerősített az üzenetre. Már-már hihetetlennek tűnt, hogy az emberek valóban ugrálva és mosolyogva élvezték a koncertet és nem egy képernyőn keresztül nézelődtek. A mobilmentesség azonban nem tartott sokáig: a Delilah és a What Kind Of Man alatt mindenki meg akarta örökíteni és érinteni a tömeg előtt futó, korlátra felmászó Florencet.
A ráadásban a lassú No Choir után a Big God alatt a teljesen átszellemült énekesnő a földre vetette magát, majd összegyűjtötte a berepülő virágokat és egy közös éneklésre hívta az embereket. A közönség így teljesen Florence-re hangolódva, a Shake It Offal zárta le a koncertet.
szöveg: Hajdú Eszter, képek: Florence + The Machine Facebook
