A 2022-es év bővelkedik a jó koncertekben, különösen a klasszikusabb heavy metal rajongóinak. Túl vagyunk egy Scorpions koncerten, júliusban jön a Judas Priest és most kipipálhattunk egy Iron Maiden-t is. A „srácok” idén a Legacy of the Beast turné keretén belül látogattak el hozzánk a Groupama Arénába, a Shinedown és Lord of the Lost társaságában és most sem okoztak csalódást.
Az előzenekarok felhozatala igen furcsára sikerült stílusazonosság, illetve annak hiányának szempontjából. A Shinedownt ismertem, de a nyitó, Lord of the Lostnak utána kellett néznem.
Kedvenc videómegosztónk segítségével, három klip megtekintése után arra jutottam, hogy lesz 40 percem megkeresni a helyi vendéglátó egységet. Ez a fajta darkos, pózer, Depeche Mode-os elemeket tartalmazó zene nem az én világom. Sikerült pont a nyitószám alatt rálépnem az aréna zöld füvére, és legnagyobb meglepetésemre egyből a keverőpult mellé vitt a lábam. Olyan energiával csaptak bele a lecsóba, hogy nem tudtam nem odafigyelni. A dob leszakította a fejemet, a szó legjobb értelmében. Még a kifestett, túlcicomázott zenészek látványát is el tudtam felejteni, olyan masszív volt számomra a produkció. Felvételről biztos nem hallgatnám őket, de így, hogy élőben tapasztaltam, koncerten bármikor. Remélem nem csak az arénahangulat tette ezt velem, de számomra ők voltak az est legnagyobb meglepetése.
Következett a Shinedown, gondoltam az átszerelés alatt magamhoz veszek némi folyadékot. Gondoltam…Sikerült konkrétan a koncertjük második felére hozzájutnom az italomhoz, így annak a nagy részét a sorból figyeltem, mely mindenhol majdnem a merch pultig ért. Értem én, hogy ez nem Marika néni sarki ivója, ahová céltudatosan megy az ember, de hogy egy ásványvízért is fél órát kellett sorban állni, az egy ekkora rendezvény helyszínnél picit hihetetlen számomra. Még jó, hogy nem egy boksz meccsre mentem, ahol 2 perc alatt lemaradhattam volna a lényegről.
A zenekart hál égnek ez nem zavarta, hozták amit hozniuk kellett, cserébe talán ők lógtak ki legjobban zenei stílusukkal az estéről. Én azért bízom benne, hogy lesznek olyanok, mint én, akik úgy járnak a banda alkotásaival, mint ahogy én jártam a Lord of the Lost zenéjével.
Eljött aztán az est fénypontja, az Iron Maiden. Aki járt már bulijukon, az tudhatta, hogy mire számítson. Látványos és monumentális díszlet, legendás dallamok, lelkes és hűséges közönség és maratoni mértékű rohangálás a színpadon. Most se volt ez másképp. Személy szerint a 2000-es Brave New World album utáni alkotásaikat már nem követtem olyan aktívan, de a mostani felhozatal még számomra is egy igazi best of produkció volt. A tavaly megjelent Senjutsu lemezük első három számával nyitottak (Senjutsu, Stratego, Writing ont he Wall), melyeket egy hihetetlenül látványos, japán falut illusztráló díszletben követtek el, emlékeztetve ezzel az új album tematikájára.
Eddie-re, a banda „poszter arcára” se kellett sokáig várni. A négyméteres lény ezúttal szamurájként molesztálta a zenekar tagjait. Valahogy így kell egy aréna koncertet bekezdeni. Itt emelném ki a tagokat, akiken ugyan jócskán látszik a kor, ez a színpadi jelenlétükön alig érződik. Állítom, hogy bármelyikük hamarabb megkaparintaná az utolsó csirkefarhátat, mire én lihegve a hentes a hentespulthoz érnék és már csak a nyesedék jutna. Különösen Dickinson úr, aki legalább egy maratont lefutott a koncert alatt és közben még a rendszeres jelmezcsere is belefért.
Az új anyagot letudva, egy gyors díszletcsere után el is kezdődött az igazi időutazás. A teljes színpad egy katedrálissá alakult. Az biztos, hogy nagyon komoly brigád dolgozik a háttérben, mert ennyi idő alatt egy képet se tudnék felfúrni a panel betonfalába, nem hogy egy ekkora színpadot átépíteni. Igazából elkezdhetném egyesével részletezni a számokat, de felesleges lenne. Mind klasszikus. A Revelations után jött számomra az első libabőrös érzés, mely megidézte ifjúkori rajongásom csúcsát, a Blood Brothers felcsendülése volt. Igazi közönséghimnusz ez a szám, melyet a nép egyként énekelt a bandával, már-már hangosabban, mint maga a zenekar. Senkinek se kellett a telefonját böngészni a dalszövegért. Ritkán látni ilyen lelkes és összetartó publikumot. Magam részéről már-már kellemetlenül éreztem magam, hogy 20 év után, nem túrtam elő a szekrény mélyéről valamelyik Maiden pólómat.
A Sign of the Cross és Flight of Icarus után ismét egy olyan eposz következett, amit még az is ismer, aki nincs tisztában a zenekar munkásságával. Fear of the Dark. Ha véletlenül lenne olyan, a rock zenét kedvelő ember, akinek ez kimaradt az életéből, annak erősen ajánlott a pótlás, akár a teljes album.
A Hallowed Be Thy Name és The Number of the Beast után a koncert gerincét a debütáló albumos Iron Maidennel zárták. Hihetetlen, hogy ezek az emberek, ennyi idősen, ilyen teljesítményre képesek. Ugyan érződött némileg, hogy fáradnak, a színpadi jelenlétük egy cseppet sem gyengült.
Elérkeztünk az első visszatapsos részhez. Dalok tekintetében ezt se bízták a véletlenre. A The Trooper-re és a Run to the Hills-re mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy megúszós lenne. Az estet az Acces High-jal és a zenekarnál tradicionálisnak számító Monty Python-alkotással, az Always Look on the Bright Side of Life-fal zárták.
Látványos és rendkívül hangulatos produkciónak lehetett részese az, aki ellátogatott az eseményre, már pedig mondhatni sokan voltunk, nagyon sokan. A hangzásra egész este nem lehetett panasz, bár a Maidennél a három gitár miatt továbbra is vannak „hiányosságok”, de ezt el kell engedni. Egy ízig-vérig stadionkoncertet tapasztalhattunk, már-már élő legendákkal a színpadon. Remélem még sokszor lesz esélyünk az alábbi mondatot élőben hallanunk: SCREAM FOR ME BUDAPEST!
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
