2022. június 14-én egy igen izgalmas és szép nyári napra ébredtem, melynek kezdetén nem is gondoltam volna, hogy micsoda önismereti túrának nézek elébe. A nagy részét nem mesélném el, inkább csak az esti koncertről írnék pár sort, amit, mint fesztivál hangulat idézőt, már nagyon vártam, ugyanis ismét hazánkba látogatott az amerikai Rise Against zenekar, ezúttal a brit Boston Manor kíséretében, a Budapest Park színpadára.
Némi késés után a srácok bele is csaptak a lecsóba. A nézőtéren ugyan jócskán volt még kitöltetlen rész, a jelenlévőket azért sikerült kellemesen megmozgatni a fiúknak, amolyan post-hardcore/ metalcore jellegű zenéjükkel. Nagy pacsi nekik, ugyanis talán a legrosszabb időpontban sikerült játszaniuk, pont telibe kapták a lemenő nap erős sugarait, amiről tapasztalatból tudom, hogy rettentő nagy szívás.
Ez talán az énekesen látszott meg a legjobban, mivel szegénynek olyan rák vörös lett a feje a fellépés végére, hogy rendesen megsajnáltam. Ennek tudom be azt is, hogy azért volt a produkciójában alulintonálás rendesen, mégis becsülettel letolta a bulit. Igaz ez a formáció többi tagjára is, respekt nekik.
Külön kiemelném a basszusgitáros Avril Lavigne pólóját, mellyel, ha minimálisan is, de megidézte körünkbe a 2000-es évek pop/skate-punk szcéna „szexikonját”. A kimerítő buli után arra se voltak restek, hogy kimerészkedjenek a biztonságot (és árnyékot) szolgáltató backstage-ből és az arra vágyókkal közös fotókat készítsenek. Számomra ezért maximális elismerést érdemel bármilyen zenekar.
Következzen hát a várva-várt Rise Against. Ez időre már a nézőtér is becsülettel megtelt fiatalokkal, nálam is megjelent a bevezetőben említett „fesztivál hangulat”, csak nem úgy, mint amire 2015-ből, az utolsó általam látott, VOLT Fesztiválos koncertjükről emlékszem. Szuper hangzás, szuper zenélés, mégis úgy az ötödik szám magasságában azt éreztem, hogy valami hiányzik, ami nekem a felvezető, Boston Manor produkciójában megvolt.
Mi lehetett az az élmény, ami miatt annyira vártam ezt az estét? Akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, most megpróbálom. A hiba bennem van, mert a színpad előtt összegyűltek láthatóan és jogosan, rettentően élvezték a műsort. Olyannyira vakon voltam a helyzetemmel kapcsolatban, hogy a buli után több ismerősömet kifaggattam, hogy ugyan mit rontottam el, de erre később visszatérek.
Mivel már nem vagyok az az első soros, pogózós, táncolós koncertlátogató, így szeretem kényelmesen, akár a keverő környékéről, akár a színpad oldalától nézni az adott bulit, most az utóbbi volt. Ezt azért preferálom néha jobban, mert látom a tombolók arcát, nem csak a hátukat. Most ez nagyon kellett, hogy érezzem, én vagyok deffektes. Kiöregedtem volna? Lehet. Aztán azon kaptam magam, hogy a kollégákkal beszélgetni kezdtünk. Zenéről, az adott eseményről, bármiről. Közben mellettünk üvölt a Rise. Ugyanúgy figyeltem, esélyem se volt ne hallani/látni, de már nem az volt a fő csapás irány, hogy koncert és buli, hangzás, satöbbi. Valahol itt kezdődött a megvilágosodásom.
Elkezdtem újra szeretni a koncertet, jöttek vissza a régi érzések. Ott vagyunk egy jó zenekar kiváló fellépésén, jó dumálások, jó emberek és a Park csak úgy vibrál a felszabadultságtól, vidámságtól. Na ezt kerestem… Innentől fantasztikus volt az est számomra.
A banda picivel több mint másfél órát tolt, de a publikumot elnézve, simán belefért volna a testükbe még ugyanennyi, és szeretnék is visszakanyarodni alapos oknyomozó munkámhoz, hogy mi lehetett, ami az első pár szám alatt ennyire kirángatott a várt flow-ból, viszont a jelen lévők megőrülnek érte: a dalszövegek és zene komolyságának aránya. A Rise Against, mint ahogy a nevük is mutatja, mindig is híres volt „lázadásukról”, szókimondóságukról. A szövegek erősen érintenek olyan szociálisan érzékeny témákat, mint politika, állatkínzás, vagy akár a globális felmelegedés. Ezzel nincs is bajom, de nekem mellé önmagában ez a zene kevés. Ahogy említettem, a hiba az én készülékemben van. Ameddig a Boston Manor zeneileg változatosabb volt, itt ezt nem éreztem. Picit olyan volt ez nekem, mint egy-két TV sorozat, amiből, ha ki is hagyok 3-4 részt az évad közepén, akkor is fel tudom venni a fonalat.
Mindezeket félretéve mégis egy zseniális estet tudhatok magam mögött, amihez kellő módon hozzájárult mindkét zenekar. Az önmegismerés útján elindítva Buddha felé válásomban, ígérem ott lesz a Rise Against a köszönetlistán. A hasam már alakul hozzá…
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
Az este alatt elhangzott nóták a Rise-tól:
Prayer of the Refugee
The Violence
Satellite
Help Is on the Way
Ready to Fall
Last Man Standing
Collapse (Post-Amerika)
Re-Education (Through Labor)
I Don’t Want to Be Here Anymore
Make It Stop (September’s Children)
Dancing for Rain
Hero of War
Give It All
Nowhere Generation
Visszataps:
Survive
Savior
