A 2000-es évek elején, mikor bőrkabátban, szimatszatyorral az oldalamon, Martens bakancsban toltam a középsulit, ha valaki azt mondja, hogy önszántamból megyek rap/hip-hop koncertre, hatalmas valószínűséggel nagyon kiröhögöm az illetőt, és egy laza mozdulattal visszaraktam volna a frissen írt metál MP3 válogatást pörgető discmanem gagyi fülhallgatóját a fülembe és továbbállok. Aztán történt egyszer, egy házibuli alkalmával, hogy kénytelen voltam más zenéket is hallgatni, többek közt az akkor fénykorát élő Curtis James Jackson-t, azaz 50 Cent-et. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, zenei palettám is jócskán bővült, így éltem a lehetőséggel, és ellátogattam október 25-én az Arénába 50 Cent Úr koncertjére.
Azt azért tudni kell, hogy emberünkkel nem volt hálás az élet gyermekkorában, a világhír előtt. Drogkereskedő édesanyja korai elvesztése után nagyszülei gondozásába került, majd 12 évesen folytatta a „családi bizniszt”. Ő az a rapper, aki nem csak dumál róla, hanem tényleg meglőttek, ráadásul nem is egyszer. Zenei karrierét Eminem és Dr. Dre indította be, majd később létrehozta saját kiadóját, a G-Unit Records-t. Életútjából adódóan bőven volt miről szövegelnie Mr. Jacksonnak az évek alatt, bár utolsó korongja így is már 12 éves.
Számomra a kíváncsiságot, a nosztalgiafaktor mellett inkább az nyújtotta, hogy 2022-ben mennyire tud élőben hiteles lenni egy ilyen produkció. Értem ezalatt a show-t, lesz-e élő zenekar vagy sem, ha igen, mennyire veszik ki részüket a produkcióból, illetve talán a leglényegesebb, maga 50 Cent szerepe az egészben. Leegyszerűsítve, mennyire lesz hakni szaga az előadásnak. A közönség összetételéről nem voltak illúzióim. 20-tól a 40-es generációig mindenki tiszteletét tette. Volt, aki az emlékek miatt, volt, aki újkori rajongás miatt, de akadt olyan úr is, aki csak le akarta nyűgözni az asszonyt, hogy válság idején is ki tudta csengetni a belépőt egy világsztár fellépésére, cserébe egyik sem ismeri kifejezetten 50 Cent munkásságát. Csak úgy szikráztak az egymáshoz dörzsölődő műszálas edzőnadrágok, illetve az aranyozott fuxokból is összejött volna pár forint a méhtelepen. Talán, ami a legzavaróbb volt, hogy sokaknál nem az ital volt a méreg az estére, így voltak kellemetlenebb alakok is a közönség sorai közt. Mondjuk, ha azt nézem, hogy már a Stadionoknál bevásárolhattam volna magamnak több év letöltendőt, ezen meg se lepődtem.
Na de nézzük magát a koncertet. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem néztem rá, hogy előző koncerteken mi volt a program, szóval nem álltam teljesen vakon az estéhez. Az kapásból feltűnt, hogy több mint 40 dal vesz valamelyest részt az estén. Azért az sok, de igazából egyértelmű, hogy itt nem teljes hosszúságú számokról lesz szó, és ez be is bizonyosodott az első 5 percben. Lényegében minden trackből kaptunk egy demó verziót: egy versszakot és egy vagy két refrént. Így sikerült már a 4. percben a 4. számnál tartani, ami kapásból egy igazi múltidéző, a P.I.M.P. volt, amit egy másik klasszikus, a Candy Shop követett.
Az biztos, hogy nem tegnap kezdték az előadóművészetet, Fél Dollár és segítői kellőképp bemozogták a színpadot, ráadásul nagy örömömre nem csak magnóról szólt a zene, megvolt az általam vágyott élőzenekaros kíséret is. Jó, persze a táncoslányok se hiányoztak, nem leszek prűd. És igen, nem volt playback. 50 keményen végigtolta az estét. Erre amúgy nem is számítottam, sajnos van némi előítéletem a mainstream világsztárok produkcióival kapcsolatban. Itt szerencsére ezek az érzéseim nem igazán érvényesültek. Ami a hakni érzésemet végképp elmulasztotta – mindamellett, hogy egy végletekig megkoreografált előadásról beszélünk –, az a közönséggel való kommunikáció, és Szoboszlai válogatott mezét hordó Yayo (Cent egyik társ rappere).
A közönséget az elejétől a végéig az orránál fogva vezette a banda. Olyan dalok is belekerültek a repertoárba, mint például Eminem Crack a Bottle-ja, vagy az örök klasszis Gangsta’s Paradise (R.I.P. Coolio).
Tőlem ugyan ez a típusú közönség még mindig távol áll, de az vitathatatlan, hogy a zene, amit szeretnek, már annyira nem, sőt. Azzal a divattal, hogy az elmúlt 10 évben újra előtört az élőzene, és egy rap produkciót is már húsvér zenészek kísérnek, számomra sokkal élvezhetőbbé teszi ezeket a produkciókat. 50 Centnek és stábjának sikerült megidéznie tinikorom egy részét, még ha akkor nem is éltem annyira ezt a stílust, de egy kis időre még nekem is sikerült gengszternek éreznem magam.
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
