Tavaly pont a koncert napján robbant le annyira Tom Jones, hogy kénytelen volt csupán pár órával az esemény tervezett kezdete előtt lemondani budapesti fellépését, amit először 2022 augusztusára, majd végül idén nyárra halasztottak. Egy kis nátha mintha most is befigyelt volna a legendás előadónál, de ez mit se vett el a show értékéből: már így, július elején is borítékolható, hogy az év egyik legemlékezetesebb koncertjén vehetett részt, aki szombat estéjét az MVM Dome-ban töltötte az Ages & Stages elnevezésű körút hazai állomásán.
A láthatóan jó kedélyű művész egy szál zongora kíséretében köszöntötte legújabb, 2021-ben megjelent lemezének egyik szerzeményével, az I’m Growing Olddal a hazai rajongókat, alig pár perccel a meghirdetett 20.00-ás kezdés után. Az örök ifjúság ugyan még a legnagyobbaknak sem adatik meg, de ha nem emlékeztet volna minket külön erre a tényre Tom Jones nyitódalával, az emberben fel se merült volna, hogy ez a jó kiállású úriember bizony nemrég múlt 83 éves. Bár korosztályából is szép számmal jelentek meg szombat este az MVM-ben, a legutóbbi, 2019-es budapesti bulihoz képest meglepően sok fiatal is látható volt ez alkalommal, no persze azért nem egy Maneskin-bulihoz viszonyítva.
Ahogy a legutóbbi, ez a koncert is teljesen ültetett volt, ám a Budapest Sportarénabeli, kifejezetten nagy szigorhoz képest jóval lazábbnak bizonyult az MVM – vagy csak a menedzsment engedett picit a gyeplőn. Már az elején hatalmas tapsvihar fogadta Tom Jonest, s már a nyitódalok alatt is nehéz volt nem felpattanni és táncolni. Páran már ekkor odamerészkedtek a walesi legenda elé táncikálni, a koncert közepére pedig már több sornyi ember bulizott a színpad előtt, és a keverő környékén is egyre többen ropták. 2019-ben mindez esélytelen lett volna, ott még a búcsúdal alatt is azonnal leültették a renitenseket, akik megpróbáltak felállni, itt azonban csak egy-két morcosabb néző csúnya tekintetével kellett megküzdeniük az önfeledten bulizóknak, mi közben nagyon úgy tűnt, hogy főhősünk is örült a party-hangulatnak.
Már a koncert elején eldörrent az It’s Not Unusual, most azonban nyoma se volt az őrült vegasi ufóüldözésnek – aki nem látta volna, a Támad a Mars! című filmben nyújtott egy zseniális cameot Jones –, ide most egy lecsupaszított, kongás, egészen más, mégis kiváló hangulatú verziója jutott a dalnak. Egyből ezután jött a What’s New Pussycat – akad olyan ember ezen a bolygón, aki nem mosolyodik el kapásból, ha meghallja ezt az örökzöldet? Majd az egyik legszélesebb körben ismert sláger, a Sexbomb következett, ami ezúttal egy egészen bluesos hangszerelést kapott, és milyen jól állt neki!
„Imádom ezt a dalt, remélem, ti is!” – vezette fel Dylan klasszikusát, a One More Cup of Coffee (Valley Below)-t a zenész. És ha van valaki, akinek mindezt el is hisszük, az ő. Öröm volt nézni azt a játékos átélést és folyamatos mimikákat, melyekkel minden egyes dalhoz viszonyult, és szinte minden szerzemény mellé jutott egy-egy sztori is olyan nevekkel, hogy már önmagában hatalmas élmény volt az is, hogy első kézből hallhattuk ezeket az anekdotákat.
Megtudhattuk például, hogy nagy Jerry Lee Lewis rajongóként amint megvette egy New York-i lemezboltban 1965-ben a Country Songs for City Folks című lemezt, az első dolga volt, hogy visszarohanjon hotelszobájába meghallgatni azt. A Green Green Grass of Home ezen a bakeliten szereplő változata – eredetileg Curly Putnam jegyzi a nótát – pedig annyira megfogta, hogy azonnal késztetést érzett, hogy ő is rögzítse a dalt. Az Across the Borderline-t nem más, mint Willie Nelson unszolására adta életében először elő idén májusban, a country királyának 90. születésnapi koncertjén a Hollywood Bowlban, s egyből be is került Tom repertoárjába, mi pedig máris valahol egy texasi verandán érezhettük magunkat, ahogy cowboykalapban, egy hintaszékben ringatózva nézzük a naplementét.
A kellemes, andalgós vonal a szintén bluesos intróval indított Delilah-val ért véget. 1967 óta sokat változott a világ, de szerencsére a koncerttermeket még nem érte utol az eltúlzott cancel culture, s míg a walesi stadionokból már kitiltották a bő félévszázados sikerdalt, az MVM-ben erre robbant csak be igazán a buli. Képzeletbeli utazásunk még délebbre vette az irányt, és egy igazi karibi buliban találtuk magunkat a homokban táncolva, mi közben a tengeren a Hold fénye csillog hívogatóan. Innen aztán nem volt megállás, s a küzdőtéren is egyre többen beindultak. You Can Leave Your Hat On, If I Only Knew, és persze Prince klasszikusa, a Kiss, és a nagyszabású funkyba oltott rock and roll házibuli máris a tetőfokára hágott. A fő műsoridő ezzel a három pörgős dallal zárult, de természetesen Sir Tom nem az az ember, aki cserbenhagyná rajongóit, és ráadás nélkül távozna. Egész este szinte tökéletesen énekelt, pici fáradtság ugyan érezhető volt a hangjában, de ez annyira minimálisan volt csak érzékelhető, hogy beszélni is felesleges róla.
A négy évvel ezelőtti koncert is egy az egyben zseniális volt, itt viszont felért volna egy kínzással, ha nem engedték volna felállni azokat, akiknek erősen benne volt a boogie a lábában, igaz, a színpad elé csak limitáltan engedtek embereket.
A világot jelentő deszkákra a One Hell of a Life-fal tért vissza Jones, és valóban, micsoda élet! Micsoda este! Már csak az MVM-ben elhangzott sztorik, régi és új dalok alapján is elképesztően irigylése és tiszteletre méltó az egykori bányász életútja, pedig hol van mindez a nagy egészhez képest. Egy életmű apró töredéke is életre szóló élményt jelentett a megjelenteknek, s a helyszíni hardcore fanok is megerősítették, hogy ez volt az egyik legjobb Tom Jones-buli, amit láttak, pedig nem egyen jártak már. Ez az első nóta pedig valahol keretbe is foglalta az estét a nyitó I’m Growing Olddal, de a múlt időn csak mosolyogni tudtunk egy ilyen élettel teli, magával ragadó műsor után.
A végére maradt még a felturbózott gospel-klasszikus Strange Things Happening Every Day, ami sajnos a várható setlistet ismerve egyet jelentett azzal, hogy már csak egy dal van hátra ebből a fantasztikus estéből: Chuck Berry megaslágerére, a Johnny B. Goode-ra rokizhattunk még egy hatalmasat, mielőtt fájó búcsút vettünk volna a hírességtől, akiben – elnézve a formáját – még bizony jó pár év van, mi pedig alig várjuk, hogy ismét hazánkban köszönthessük őt.
Szöveg, telefonos fotók: Máté Évi