Amikor a hétköznapi ember azt hallja, hogy motorostalálkozó, kapásból az a közhelyes kép ugrik be a fejükbe, hogy ittasan kötekedő, nyaktól talpig kivarrt, bőrszerkós férfiak bőgetik a gépszamarat valamelyik vidéki település melletti réten. Nem titok, magam is jó pár ilyen rendezvényen megfordultam és igen, a fent leírtak valóban bőven benne vannak a pakliban, ugyanakkor jelen beszámolóm nem egy hétköznapi motorostalálkozóról fog szólni, hanem egy olyan egyszeri és megismételhetetlen rendezvényről, mellyel a legendás amerikai motorkerékpár gyártó cég, a Harley-Davidson tisztelt meg minket, miszerint a cég fennállásának 120. születésnapját Európán belül kishazánk fővárosában, Budapesten ünnepelték egy rendhagyó 4 napos fesztivál keretein belül.
Az alkalom helyszínéül a főváros egyik rendezvényközpontjául szolgáló Puskás Arénára kertjére és csarnokaira esett a választás, többek örömére vagy bánatára, de erről majd később. A szervezők a június 23-i, csütörtöki nyitónapon már reggel 10 órától várták a kíváncsi látogatókat, azonban még érzékelhető volt némi káosz a szervezésben, de ugye tudjuk, minden kezdet nehéz. Talán a legnagyobb problémát a nyitás napján a fizetés okozta, mivel a meghirdetettek szerint a helyszínen csak bankkártyás fizetésre lett volna lehetőség, ez viszont internet hálózat hiányában nem nagyon jött össze.
Magam is bajban voltam, mert nem készültem készpénzzel, de szerencsére az első helyen, ahol belefutottam a problémába, készségesen közölte a pultos hölgy, hogy semmi gáz, tudják, hogy szívás, majd behozom az árát. Sajnos ez a probléma csak másnapra oldódott meg, de a legtöbb vendéglátós zokszó nélkül átállt a KP-s opcióra. Illetve, csak hogy így a beszámolóm elején letudjam a károgást, az információ áramlásnál éreztem még zavart az erőben, mivel korai érkezésem egyik fő oka a díszmegnyitó lett volna, de az istenért se tudtam meg a helyi dolgozóktól, hogy hol lesz. Végül biztosra mentem, és a Katasztrófavédelem zenekarát vallattam ki, de ők is csak annyit tudtak mondani, hogy az egyik bejáratnál elbazseváltak, de ezen kívül semmi extra nem volt.
Mondjuk, ha törtetőbb vagyok, akkor ezt a kérdés kapásból a megnyitó két beharangozott főszereplője egyikének teszem fel, akik simán szembesétáltak velem, miközben az angol anyanyelvű helyi segítő kísért az általa vélt megnyitó helyszínére. Az a mai napig nem derült ki számomra, hogy erre az eseményre valóban sor került-e, de igazából hamar el is engedtem a dolgot. Betudom ezt is annak, hogy annyi mindent akartak erre az egyszeri alkalomra tető alá hozni a szervezők, hogy bizonyos dolgok mellett elsiklottak. Ami mellett viszont nem tudok szemellenzővel továbbmenni, azok az árak. Az egy dolog, hogy alapvetően nem kimondottan a hazai családok zsebéhez lettek belőve, ezt még tudomásul is veszi az ember, nemzetközi cucc, stb., azt viszont már nem tudom lenyelni, hogy szó szerint egyik pillanatról a másikra áremelések voltak egyes helyeken, ámbár ezt nem a harleysok listájára írom.
Ezeket leszámítva viszont azt kell hogy írjam, egy igen színvonalas rendezvényt hoztak össze. Látványból nem volt hiány már az első nap sem, hiszen, ha csak a fesztiválra motorral érkezők járgányait végignézzük, már az felér egy önálló kiállítással és ezekből itt aztán volt bőven. Olyannyira, hogy hiába néztem végig az állandó bemutatókat, úton-útfélen futottam bele olyan speciális járgányokba, amik egyenként megérnek 4-5 perc nézelődést.
Köszönhetően a folyamatos szervezett és önálló túráknak, ezek is rotálódtak, ezért bőven jutott minden napra csodálni való. Azt azért hozzátenném, nagy százalékban külföldi motorosok vettek ezen a 4 napon részt, akik Európa – és akár a világ – legtöbb országából képviseltették magukat egyénileg vagy nemzetközi klubok chaptereiben. Illetve ott vannak a H.O.G.-osok (Harley Owners Group – Harley Tulajdonosok Csoportja), akik szintén a szélrózsa összes irányából érkeztek erre a számukra kiemelten jeles eseményre. Aki esetleg hiányolta volna négykerekűeket, az is kaphatott némi látnivalót, mert lássuk be, ahol amcsi motorok vannak, ott azért előkerülnek a benzintemető nagytesók is.
A motoros szubkultúra részét képezi a gépek egyedi módosítása is, így sok, ezekre szakosodott cég is kivette a részét a hétvégéből, akár nevesebb gumigyártók, ruházati kiegészítőket készítő manufaktúrák, vagy például egyedi felniket gyártó cégek. Sőt, volt, ahol még a lehetőségekhez mérten rendbe is rakták elromlott gépedet.
Gasztronómiában is bővelkedtünk a hétvégén, a hazai kézműves chiliszószoktól a paprikáskrumpliig minden volt, ami a csövön kifért, senki se maradt étlen-szomjan.
Ha valaki megunta volna a motorok zaját, öt színpad mellett pihentethette hallójáratait élőzenével, ahol hazai és külföldi zenekarok szolgáltatták a talpalávalót. Az első napon, ameddig a H.O.G. színpadon már kora délutántól feldolgozás bandák szórakoztatták a nagyérdeműt jó vendéglátós módjára, addig a nagyszínpadon három külföldi formáció várta az arra kíváncsiakat.
Ebből az első, a színpadot megnyitó Kris Barras Band volt, ami számomra az ismeretlenség homályából egy jelenleg is hallgatott bandává léptette elő magát, köszönhetően ennek a koncertnek. Itt szeretném külön kiemelni a hangosítás minőségét, mert az a rendezvény teljes ideje alatt jól teljesített. Az ex-MMA harcos Kris és zenekara olyan hitelességgel tolták az arcomba a whiskey szagú southern rockot, hogy komoly nehézségeket jelentett felfognom, hogy valójában britek. Mindezt úgy, hogy sikerült ezt a countrys, bluesos stílust modern hangzással felöltöztetni, ami kifejezetten jól állt a bandának és nem gyalázta meg a zsánerre jellemző „kliséket”. Ha valaki éli ezt a fajta hangulatot, de mégis valami frissebbre vágyik, viszont a Black Stone Cherry véletlenül sok lenne neki, akkor bátran ajánlom ketrecharcos Kris zenéjét, szerintem garantáltan betalál.
A következő fellépő már mondhatni bejáratott név a hazai fesztivál szegmensben, ők a kanadai rock trió, a Danko Jones voltak, akik nem mellesleg idén még egy új albummal is megörvendeztetnek minket. Náluk azért már érezhetően nagyobb volt az érdeklődés a közönség részéről, de hogy a szervezők megmutassák, hogy a nyitónapon se viccelnek, elhozták az ausztrál Airbourne-t is, akiket csak úgy tudnék jellemezni, hogy AC/DC, fiatalabb zenészekkel. De kell ennél jobb alternatíva az országút szerelmeseinek? Szerintem nem, és ez a nézőszámon és a hangulaton is érződött.
A második napon ezúttal a női zenészek kerültek a középpontba. Az első nagyobb produkció az olasz Strange Kind of Women volt, akikben egy csak csajokból álló Deep Purple tribute zenekart tisztelhetünk. A minőséghez kétség sem férhetett, nemhiába kapták a nagyszínpados lehetőséget, és mindig izgalmas látni, hallani, amikor a „gyengébbik” nem képviselői uralják a hangszereket, jól.
Ezt követően a headliner zenekaroknak otthont adó deszkákat a Pásztor Anna vezette Anna and the Barbies vette birtokba. Az amúgy kiemelkedő színpadi jelenléttel rendelkező Annának nem volt egyszerű dolga meghódítani a főként külföldiekből álló közönséget, de magam részéről egy percig sem kételkedtem, hogy valahogy áthidalja ezt. A hölgy egy csapásra ujjai köré csavarta a színpad előtt ácsorgókat, de leginkább akkor, mikor áthelyezte székhelyét a pódiumról a nézők közzé, ahol előszeretettel nyalogatta az őt kísérő biztonsági manager (szekus) áramvonalasított (kopasz) fejét, illetve az őt kamerázó emberek telefonjainak lencséit. Nem szívbajos a hölgy, az tuti.
Az est fő produkciója előtt szerencsére még sikerült pár dal erejéig elcsípnem az FM103,9 Rock színpadon játszó Lukács Gabi feat. New Proectet. Érdekességképpen meg kell említenem, hogy Gabit pont egy, a fesztivállal kapcsolatos sajtótájékoztató keretein belül sikerült megismernem egy akusztikus duóban, ahol egy régi kedves ismerősöm kísérte őt egyszál gitárral. Nem mellesleg ez a formáció szintén fellépett a vasárnapi napon, kiegészülve egy nagybőgővel. Gabira visszatérve, ha van olyan, hogy női rock hang, akkor az Lukács Gabi. Olyan őserő lakozik a torkában, hogy már a tájékoztatón is csak pislogtunk a kolleginámmal.
Visszasétálva a nagyszínpadhoz sajnos már sejthető volt, hogy ez az este nem fog olyan simán zárulni, mint az előző napon. Ehhez még Sherlock Holmes-i zsenialitás se kellett, ugyanis a színpad mellett elhelyezett óriási kivetítőkön a fesztivál evakuálási terve volt látható. Viharriadó. Ennek ellenére belekezdett a muzsikálásba, bízván az időjárás kegyességében az amerikai Larkin Poe.
A banda igazi zenei érdekesség volt számomra. Nem csak egy szimpla déli rockbanda Nashville-ből, illetve nem az jelenti náluk leginkább a kuriózumot, hogy a frontban egy nővérpár zenél, hanem hogy ameddig Rebecca Lovell énekel és gitározik, addig testvére, Megan mindezt egy nyakba akasztható, úgynevezett lapsteel gitárral kíséri és nem mellesleg hangjával is jócskán hozzájárul a banda jellegzetes hangzásához. Ezt a zenei unikumot azonban nem élvezhettük túl sokáig, mert három szám után a szervezők nem mertek rizikózni, teljesen jogosan, és lefújták a koncertet a rohamosan romló időjárási körülmények miatt, így a második nap ezzel véget ért számomra.
A harmadik napon próbáltam inkább a kisebb helyszínek felé orientálódni, de a The Darkness fellépését így sem akartam kihagyni. A britek anno 2003-ban robbantak be a köztudatba az I Believe in a Thing Called Love című számukkal, mely eleinte ugyan nem igazán váltott ki belőlem nagy érdeklődést, de annyit nyomatta az akkori MTV, hogy végül csak bevette a szervezetem és még a középiskolás zenekarom repertoárjába is bekerült. Ennél többet viszont nem sikerült nálam elérnie, így az érdeklődésem abbamaradt. Ez viszont tavaly szeptemberben, egy sajnálatos esemény kapcsán megváltozott. Aki egy picit is követte a könnyűzenei híreket a nagyvilágból, annak elkerülhetetlen volt tudni, hogy a zenészszakma elvesztett egy kiváló embert és dobost Taylor Hawkins személyében, aki a Foo Fighters sorait erősítette egészen hirtelen jött halálának napjáig.
A zenekar és a szakma annyira megrökönyödött az eseményen, hogy példa értékű összefogással két neki dedikált emlékkoncertet is összehoztak, ebből az egyiket abba a Wembley Stadionba, ahol 1992-ben Freddie Mercury élete előtt is tisztelegtek, egy hasonlóan nagyszabású koncerttel. Lényeg a lényeg, ezen a Hawkins-emlékkoncerten került számomra újra képbe a The Darkness, mivel Justin Hawkins énekes/gitáros és Rufus Taylor dobos gyökeres részét képeztek eme búcsúztatónak. Utóbbi játéka és fizimiskája amúgy igen erősen hajaz az elhunyt zenészére.
Valószínűleg nem voltam vele egyedül a szép számban megjelentek közt, aki már csak annak az egy klasszikus dalnak a hallatán boldogan nyugtázta volna a koncertet, de jócskán nem csak ennyit tartogatott a banda. Hawkins hangján a vége felé érződött picit a fáradtság és hogy már ő se úgy nyomja ki egy koncert végén a magas C-t, mint fénykorában, mégse érhette rossz szó a produkciót. Emberünk stílusával, öltözékével és közvetlenségével simán megvette kilóra a népet, köztük engem is. Ráadásul ő is követte első napról Kris, második napról Anna példáját, és kimerészkedett a dühöngőbe, csak ő ezt se csak úgy egyszerűen tette, mint a felsoroltak, hanem egy biztonsági szakreferens nyakában helyet foglalva.
Következő utam ezúttal a H.O.G. színpadhoz vitt, mely fő profilja a tribute bandák felsorakoztatása volt a fesztivál teljes ideje alatt. Személy szerint nem vagyok nagy rajongója a műfajnak, viszont most egy olyan formáció show-ját látogattam meg, ami azért kilóg az egyszerű feldolgozászenekarok soraiból. Ők pedig nem más, mint a Kiss Forever Band. Gondolom nem igényel különösebb magyarázatot, hogy melyik neves banda munkássága előtt tisztelegnek. Ráadásul ők nemzetközi szinten is nagyot mennek, köszönhetően a rendkívül autentikus előadásmódjuknak. A tűzfúvást leszámítva talán itt is megvolt minden jellegzetes kelléke a produkciónak. Egy szó, mint száz, hiába a stílussal szembeni ellenszenvem, azt el kell ismernem, hogy az ő produkciójuk bőven kiemelkedik a többi hasonló jellegű zenekar közül, és ezt a közönség is meghálálta.
A negyedik, záró napra már picit fogytán voltam energiából, de ezzel nem voltam egyedül. Jelentősen megcsappant sajnos a létszám, de én ezt inkább a vasárnapnak tudom be, mindenki készült már pakolászni, a külföldi motorosok nagy része is útnak indult, de erre a szervezők is számíthattak, ezúttal a nagyszínpad inkább a magyar közönségnek próbált kedvezni. Mi sem mutatja ez jobban, minthogy a nemzetközi zenekarokat két olyan magyar klasszikus felállás váltotta fel, mint a Pokolgép és az Edda. Előbbinél sajnos az énekhanggal, utóbbinál magával az énekes személyével lehet kikergetni a világból, így ezeket perifériából hallgattam, ameddig bírtam, ezért aztán úgy döntöttem, hogy ismét ránézek az FM103,9 Rock színpadra.
Nagy szerencsémre volt némi csúszás a programban, ezért sikerült az elejétől elkapnom egy érdekes formációt, amit eddig nem láttam. Ők nem más, mint a Rockstars Not Dead, akik szintén egy feldolgozás banda, de ameddig a tribute bandák egy konkrét formáció műveit játsszák, ők egy korszak slágereit veszik górcső alá, ami a 80-as évek rockzenéi. Megfáradt testemnek ez tökéletes kikapcsolódás volt egy sörpadon csücsülve, hideg sörrel a kezemben, Lukács Gabi művésznő társaságában. A teljesség igénye nélkül, olyan zenekarok legendás számait hallhattuk, mint Bon Jovi, Alice Cooper, Van Halen, vagy Judas Priest.
Zárásként megpróbálkoztam még a finálénak szánt Glenn Hughes koncerttel, de sajnos a 4 nap folyamán picit megcsömörlöttem a Deep Purple számoktól, mert nem telt el olyan nap, hogy ne szólt volna valamelyik színpadon egy DP-tribute vagy ne került volna elő valamilyen hangfalból egy-egy daluk. Cserébe több biztos forrásból tudom, hogy amúgy rendben volt a produkció, és Glenn a toppon volt. Mondjuk ez igazából nem is képezhette vita tárgyát, a Deep akkor is örökérvényű lesz, ha a világ a feje tetejére áll.
Összegzésként azt tudom mondani, hogy sikerült a szervezőknek egy grandiózus eseményt összehozni, ami előtt le a kalappal, a kezdeti problémák ellenére is. Beszámolóm elején írtam, hogy sokak örömére vagy bánatára került ez az esemény fővárosunk szívébe. Elhiszem, hogy nem mindenki rajong a motorosokért, vagy egyáltalán a hangoskodásért. Elhiszem, hogy okoztak „kellemetlenséget” a vasparipások Budapest és környéke közlekedésében. Azt viszont nem hiszem el, hogy egy évben 4 napra ezt ne lehetne elviselni. Egy évben….. Francokat.
Ez egy egyszeri alkalom volt, és igenis büszkék lehetünk arra, hogy ezúttal nem valami botránytól kerültünk fel a térképre, hanem egy olyan nagymúltú cég, mint ami a Harley-Davidson minket választott eme nagyszabású eseményének helyszínéül. Mindazonáltal, hogy anyagilag és presztízsben is jól mutat egy ilyen rendezvény, vizuálisan se volt mindennapi élmény a megannyi egyedi vasszörny, amik keresztül kasul bejárták országunk és fővárosunk útjait.
Szöveg: Harsányi Péter
Fotók: Máté Évi, Harsányi Péter
Nézzétek meg további galériáinkat az eseményről:
- első nap: https://www.kultfm.hu/galeria-airbourne-danko-jones-kris-barras-band/
- második nap: https://www.kultfm.hu/galeria-harley-davidson-120th-anniversary-festival-2-nap/
- harmadik nap: https://www.kultfm.hu/galeria-harley-davidson-120th-anniversary-festival-3-nap/
- negyedik nap: https://www.kultfm.hu/galeria-harley-davidson-120th-anniversary-festival-4-nap/
Felvonulás Budapesten: https://www.kultfm.hu/galeria-120th-harley-davidson-parade-budapest/
Bemutatók a Puskás Aréna Parkban: https://www.kultfm.hu/galeria-harley-120-bemutatok/