A fennállásának 20. évfordulóját idén nagyszabású karrierösszegző turnéval ünneplő német technorobogó, a Scooter hűen tükrözi a népszerű tánczene elmúlt két évtizedes történetét. A stílusok jöttek-mentek, de ők folyamatosan alkalmazkodni tudtak az éra aktuális trendjeihez. A banda összetétele azonban időről-időre változott, hiszen a frontember, H.P. Baxxter eddig már hat társat „fogyasztott el”. A legutóbbi tagcsere volt a legmeglepőbb, mivel Rick Jordan a kezdetektől a formáció egyik motorja volt. A helyére érkezett Phil Speiserrel, a 2006 óta tag Michael Simonnal és természetesen H.P.-vel a Hotel Kempinskyben beszélgettünk budapesti fellépésük délutánján.
– Szeptember 26-án jelenik meg új lemezetek, a The Fifth Chapter. Rick távozása után, Phil beszállásával változott valamit a munkafolyamat vagy a dalszerzés?
H.P.: – Ahogy a lemez címe is mutatja, ez egy új fejezet az életünkben, ami amúgy is érett már, így, hogy változott a felállás is. Rickkel hosszú évekig dolgoztunk együtt, úgyhogy természetesen nem volt könnyű a váltás, de szerencsére jól sült el a dolog. A legnagyobb újdonság, hogy míg korábban rengeteg hangmintát használtunk, vagy feldolgoztuk mások dalait, most szinte minden saját szerzemény, amit hallasz. A világ különböző pontjairól dolgoztunk együtt emberekkel egy sound camp, amolyan interaktív zenei alkotóközösség keretein belül, ők hozták a refréneket. Így állt össze ez a lemez.
Phil: – Számomra már nem volt újdonság a sound camp dolog, a Scooter életében azonban először fordult elő ez a fajta lemezírási technika. Már nem nagyon találtunk volna olyan jellegzetes, ütős témákat, mint korábban. A zenekar már felhasznált, amit csak lehetett, és persze amúgy is az az igazi, ha egy dal teljesen a sajátod, és új dallamokat, mintákat hozol benne.
– Wiz Khalifa hangja hallható az első kislemezes dalban, a Bigroom Blitzben, két másik szerzeményben pedig az ausztrál Vassy énekel. Hogyan jöttek ők a képbe?
H.P.: – Wiz a producereink ötlete volt, ők álltak elő azzal, hogy van egy dala, ami passzolna hozzánk. A Today-hez pedig egy női énekhangot képzeltünk, amihez Vassy tökéletes választásnak tűnt. Megkértük, ő pedig igent mondott…
Michael: Vassy hangját is imádjuk, és a személyiségét is, örülünk, hogy vele dolgozhattunk, így szívesen fogadtuk a másik dalt is tőle.
– Van „előadói bakancslistátok” azokról a zenészekről, akikkel még szeretnétek együtt dolgozni?
H.P.: – Nem, nincs ilyesmi, nem is gondolkodunk ezen. Mindig a dalok születnek meg elsőként, és utána jönnek az ötletek, hogy milyen hanggal, kivel lehetne színesíteni őket.
– Jelentkezők akadnának amúgy?
H.P.: – Persze, meg szoktak keresni minket, de bevallom, inkább a producer-csapatunk, aki ezzel foglalkozik, ők pedig jellemzően ismertebb arcokkal dolgoznak.
Michael: – Azért az sem kizárt, hogy valaki felbukkanjon ismeretlenül egy jó ötlettel, de tényleg nem jellemző az ilyesmi. Olyan viszont volt már, hogy például H.P. egyik ismerősével dolgozunk együtt, és tök jó lett a végeredmény.
– Azon nem gondolkodtatok, hogy egy teljes, élő bandát is bevonjatok egy turnétokba?
H.P.: – Nem tervezünk ilyesmit. Persze előfordult már jó párszor, hogy volt velünk a színpadon egy-egy zenész, mondjuk gitáros, de ők inkább a show részét képzik, nem pedig mint zenészek vannak jelen. Egyszerűen csak nem érezzük, hogy ebbe a műfajba beleférne az ilyesmi, nem lenne hiteles, hiszen az egész zenénk egy más világra épül. Szóval a jövőben is maradnak csak show-elemnek a táncosok mellett a gitárosok.
– Igaz, hogy otthon, Németországban sokkal többet kellett küzdenetek az elismerésért, mint más európai országokban?
Michael: – Igen, otthon valóban nem egyszerű a helyzet. Elég változó, hogy mi az, ami bejön az embereknek, és mi nem. Van olyan lemezünk, amiért az oroszok például megőrültek, Németországban pedig nem igazán lett sikeres, de persze vannak olyan korongjaink is, amiket a hazai rajongók is jól fogadtak. Szóval kijelenteni semmit sem lehet, de tény, hogy nehezebb a dolgunk otthon.
– 20 év nem kevés idő, biztos volt jó pár hullámvölgy is a Scooter életében. Mégis, így visszatekintve, mi volt a csúcspont, és mikor voltatok a legmélyebben?
H.P.: – Csúcspontból szerencsére volt jó pár. Amikor először kerültünk a slágerlisták élére, amikor megkaptuk az első aranylemezünk, aztán amikor először vezetni tudtuk a brit slágerlistát is. Ez mind-mind hatalmas élmény volt. Persze voltak mélypontok is, de azokra próbálok nem is gondolni, igyekszem őket elfelejteni olyan hamar, amilyen hamar csak lehet. Törlöm őket a memóriámból, és inkább mindig csak a jóra emlékszem, arra koncentrálok.
Michael: – Igen, azért az hatalmas szó mindannyiunknak, hogy a brit slágerlistát is vezetni tudtuk! Nem is tudom, hogy van-e még olyan német banda, akinek összejött ez a siker!
– Nem tudom, talán a Rammstein? Apropó, sosem gondoltatok arra, hogy német nyelven is írjatok dalokat?
Michael: – Nem, mindig is egyértelmű volt a számunkra az angol. A Rammstein egy egyedi eset, de alapvetően úgy érezzük, hogy a zene nyelve az angol. Ez az, amit mindenki ismer, mindenki ért, szóval eszünk ágában sem volt változtatni ezen. Így működik jól.
– Ha Magyarországon jártok, biztos vagyok benne, hogy a mai napig felemlegeti valaki nektek azt a bizonyos legendás, sarkadi videót az ajándék varázsszőnyegekkel. Én sem tudom megállni, hogy ne hozzam szóba, annyira szürreálisnak tűnik az egész…
H.P.: – Igen, Sarkad, hát persze! Ha valamit, ezt sosem fogjuk elfelejteni, az biztos! (nevet) 20 év alatt sok minden történt velünk, de ez tényleg egyedi volt, főleg így, az elején. Olyan volt, mintha valami filmbe csöppentünk volna. Kint várt minket a sok rajongó, aztán pedig az a köszöntő a városházán! És a polgármester! Nagyon kedves volt a fogadtatás, de hirtelen azt se tudtuk, hol vagyunk, aztán még jöttek a szőnyegek is! Valahol egész biztosan megvan még az enyém!
