Vajon mit szólna ma Stühmer Frigyes, ha látná az áruházak polcain október óta sorakozó többszázféle csokimikulást? A híres csokoládégyár alapítója egy egyedülálló technikával kezdte el itthon 1934-ben a különféle figurák gyártását. A porcelánnippekre hasonlító édességeket nem árulták minden boltban, az elfogyasztásukért pedig meg is kellett küzdeni – derült ki a budapesti Csokoládé Múzeumban, ahol Farkas Elemér igazgató mesélt a Kult FM-nek az édesség történetéről.
A macskanyelv lett a veszte Farkas Elemérnek, ezzel indult ugyanis a csokoládé iránti gyűjtőszenvedély. A kollekció aztán szépen gyarapodott főként század eleji csokoládédobozokkal, kiöntőfigurákkal. Budapestre, a Bekecs utcába került a cég központja, ahol egy vadászkúriát újított fel – és ha az épület nincs is csokiból, a kerítés kakaóterméseket mintáz. A Csokoládé Múzeum 2008 óta fogadja a látogatókat interaktív túrákkal, ahol a kóstolás és csokikészítés mellett megismerkedhetünk az édesség történetével is. Minden év decemberében Mikulás-ünnepséggel várják a gyerekeket, de csak az igazán gyorsak ülhetnek a Télapó ölébe, mivel a népszerű programra napok alatt elkapkodják a jegyeket.
A Mikulás ütve jó
A csokitélapó nemzetközi karrierje 1880-ban kezdődött, amikor a Suchard család egy 300 darabból álló sorozatot készített gyűjtők számára, de ekkor az édességek még tömör csokiból készültek. A sikeren felbuzdulva aztán a gyárak hamarosan ráálltak a tömeggyártásra. Magyarországon 50 évvel később egy egészen más technikával indult a termelés.
A porcelánozott csokoládéfigurák technológiáját a Stühmer Csokoládégyárban kísérletezték ki és szabadalmaztatták. A figurákat egy vastagabb alumínium és egy vékonyabb damaszt-staniolba tették úgy, hogy a vastag alumínium staniol került a csokoládéra, a damaszt pedig kívülre. Ezután a formákat tiszta 60–70 fokos, olvasztott paraffinba mártották, majd egy pillanatra hideg vízbe merítették és hűtőszekrénybe tették. Ezt a folyamat a finom kezű asszonyok kétszer megismételték és lefestették, díszítették. A megszáradt figurákat újból, most már melegebb paraffinba mártották, végül pedig lakkozták – magyarázza az ősi technológiát a múzeumigazgató. Az így készült édességek fogyasztása különleges rituálé volt, hiszen a dupla falú télapókat össze kellett törni, majd a csokoládét a porcelánburok és a sztaniol lehámozása után lehetett megenni. A bevonat ráadásul sokáig frissen tartotta a csokoládét.
A legkülönfélébb alakokat készítettek el így, például matyó legényt és leányt, húsvéti nyulat, de persze nem maradhatott ki a Mikulás sem. A porcelán ötlete egyébként onnan jöhetett, hogy a Stühmer fióküzletekben a vásárlók Herendi vagy Hollóházi bonbonierekbe gyűjthették a csokibonbonokat.
Később megépült a Diósgyőri Édesipari Gyár, ahol Magyarországon először kezdődött el a csokoládéfigurák gépesített nagyüzemi gyártása. Az államosítás után a Budapesti Csokoládégyár névre átkeresztelt Stühmer-gyár tovább folytatta a porcelánozást az 1970-es évekig, sőt a munkások egészségének védelmére elszívó berendezéseket is felszereltek. Farkas Elemér tudomása szerint az utolsó figurákat a Magyar Lottótársaság rendelte meg reklámcélokra.
2006-ban egy fiatal vállalkozó újjáélesztette a Stühmer márkanevet, megőrizve például a csomagolások jellegzetesen szép grafikáját. Csóll Péter rádiónknak elmondta, továbbra is készítenek tömör mikulásfigurákat, ami ma már ritkaságnak számít, illetve tervei közt szerepel a porcelánozás felelevenítése is. „Kötelességünk az eredeti technológiát visszahozni, hiszen ez tulajdonképpen világszabadalom” – emelte ki.
Ma már kevesen tudják, hogy a Stühmer jellegzetes édessége volt a tibi csoki, amit az alapító unokájáról nevezett el. Mivel a rendszerváltás után is a leszármazottak nem tudták visszavásárolni a gyárat, számtalan termékük gyártását előbb a Stollwerck, majd a Bonbonetti Kft. vette át. Az eredetileg táblás tibi ma már kapható mikulás és szaloncukor formában is.
Öntik, nem ragasztják
Farkas Elemér rendszeresen találkozik a kérdéssel, hogy vajon két részből ragasztják-e össze a figurákat. Mivel a múzeumban most is találhatók olyan zsanéros, fém öntőformák, amelyekkel hajdan a desszerteket készítették, egyszerűen eloszlatja a kételyt. A csokoládékészítés során az alapanyagokat – a kakaóvajat, kakaóport, cukrot – összekeverik, majd temperálják, vagyis váltakozva felmelegítik és hűtik a masszát, hogy kialakítsák a csokoládé tökéletes kristályszerkezetét. Erre azért van szükség, hogy a csoki fényes, roppanós legyen, és kijöjjön a formából. Ezután egymáshoz rögzítették a fémformák elejét és hátulját, és az így keletkezett üreget telecsorgatták csokoládéval. Hűtőben megdermesztették a télapókat, majd a zárat eltávolítva ki lehet venni és csomagolni a terméket.
A kakaóbab ára azonban az évek alatt egyre emelkedett és a beszerzése is korlátozottá vált, ezért lassan megjelentek a bevonómasszákból gyártott termékek, amelyekben a telítetlen zsírsavakban és vitaminokban gazdag kakaóvajat olcsóbb növényi zsiradékkal helyettesítették. Ezek aztán elárasztották a boltokat, és mivel olcsóbbak voltak, a kereslet is nagyobb lett rájuk.
Szerencsére az utóbbi néhány évben növekedni kezdett az igény a valódi csokoládéból előállított figurák iránt. Az újabb és újabb kutatási eredmények ráadásul kimutatták, hogy az 50 százaléknál magasabb kakaótartalmú csokoládék nagy antioxidáns-tartalmuk miatt csökkentik a szívbetegségek kialakulásának kockázatát. Habár Gombóc Artúrtól tudjuk, hogy finom ’minden olyan csokoládé, amit csak készítenek a világon’, érdemes valódi kakaóvajból készült finomságot csempészni a kiscsizmákba. Ha nincsenek is porcelánba burkolva, ezekkel talán már Stühmer Frigyes is kiegyezne…