Tavaly július óta türelmetlenül várták a Coldplay magyarországi kedvelői, hogy a zenekar első, és azóta is egyetlen, 2008. szeptember 23-ai budapesti fellépése után 16 évvel végre ismét hazánkban tegye tiszteletét a brit négyes. Aztán végre 11 hónappal ezelőtt érkezett a nagy bejelentés, miszerint Music Of The Spheres elnevezésű világkerülő turnéjuk következő szakaszában ismét fellépnek nálunk. A hihetetlen érdeklődés hatására néhány nap alatt már dupla koncertről jöttek a hírek, végül Azahriah rekordját beállítva három telt házas buli lett a dologból, a közép-európai térség összes rajongójának legnagyobb örömére.
A Puskás Aréna ideális adottságai ugyanis a térség valamennyi, a Coldplay-ért lelkesedő zeneszeretőjét fővárosunkba vonzotta. A magam részéről 70/30 százalékosra becsülném a június 16-i első koncerten a vendég és a hazai szurkolótábor arányát, ami valószínűleg 18-án és 19-én sem nagyon változott meg. Minden esetre fellépésenként 40 ezer feletti nézővel számolva a Coldplay alaposan megemelhette a hónap turisztikai bevételeit is.
Az est felvezetését az elektronikus pop stílusában mozgó tehetséges dalszerző, Szigeti Zsófi, azaz Solére és zenekara kezdhette. Őt állítólag személyesen a Coldplay tagjai választották ki az ajánlott előadók közül, amiben nagy szerepe volt érzelmes szövegeinek és fülbemászó dallamainak is. Az utána következő angol Maisie Peters pop-rock balladái alatt közben lassan, de biztosan egyre jobban megteltek a lelátók és a küzdőtér is.
Hamarosan aztán teljesen beállt a full ház, az összegyűlt tömeg pedig egyre intenzívebb morajlással követelte a show kezdetét. Figyelmüket csak a fő színpad két oldalán felállított kör alakú kivetítőkön futó, a turné saját appját hirdető reklámok kötötték le, de fél 9 után 5 perccel elindult Jon Hopkins és a Coldplay Light Through The Veins című közös felvétele, aminek első változata valójában a zenekar 2008-as Viva la Vida Or Death And All His Friends albumának nyitószámaként jelent meg még Life In Technicolor címmel. Így aztán aki ott volt Chris Martinék 16 évvel ezelőtti budapesti fellépésén, az ugyanonnét folytathatta a zenei kalandozást, dacára annak, hogy azóta 5 további sorlemezt is kiadtak már.
A felemelő hangulatú Light Through The Veins közben felvilágosító jelleggel egy fenntarthatósági videót láthattunk, ami a megújuló tiszta energia minél nagyobb arányú használatára, az erdőirtások megakadályozására vagy az óceánok tisztításának fontosságára hívta fel a figyelmet. A Music Of The Spheres World Tour során a Coldplay egyik fő célja, hogy a lehető legalacsonyabban tartsa a koncertkörút szén-dioxid-kibocsájtását. Ebben logisztikai partnerük, a DHL viszi a prímet, hiszen vállalták, hogy a színpadi berendezések egyik városból a másikba való utaztatása közben 50%-kal csökkentik a káros anyag kibocsájtását. Mindehhez a közönség is aktívan hozzájárul, hiszen a küzdőtérre lefektetett kinetikus padlón ugrálva vagy a stadionban kihelyezett két tucat bringára pattanva is energiát termelhetnek, amit aztán a 100%-ban újrafelhasználható, növényű alapanyagokból készült komposztálható LED-karkötők töltésére fordít a stáb. Ennek jó része persze a multicég társadalmi lelkiismeretének tisztára mosdatását szolgáló greenwashing, de a Coldplay környezetért való tenni akarása és rajongóik edukálása mindenképpen megsüvegelendő.
A népnevelő kitérő után aztán a Coldplay tagjainak 5-6 éves korukban meghatározó élményt jelentő ikonikus Spielberg-sci-fi, az E.T. fő zenei témája (Flying Theme) csendült fel, ami egyből egy másik dimenzióba repítette az egész stadiont. A honfitársuk, John Williams által jegyzett varázslatos dallamok közben egy csapóajtón keresztül egymás után bukkantak fel a zenekar tagjai az aréna hosszanti tengelyének harmadánál felépített körszínpadon. Utolsóként a frontember jelent meg, aki letérdelt és megcsókolta a világot jelentő deszkákat. Ekkor már a Music Of The Spheres hard disc-ről felcsendülő nyitó taktusai szóltak, a gitáros Jonny Buckland, a basszeros Guy Berryman és a dobos Will Champion pedig a B-színpadot a fő pódiummal összekötő kifutón hangszereik felé vették az irányt.
Aztán egyből belecsaptak a lecsóba, hiszen az első felvonásban olyan nagy slágereik sorjáztak egymás után, mint a Higher Power, az Adventure Of A Lifetime vagy a Paradise. A hangulat fokozására jöttek a konfettik, az egzotikus bolygókat szimbolizáló színes lufik és beindultak a központilag irányított, a szivárvány valamennyi spektrumában világító LED-es karkötők is, aktív vizuális felületté alakítva így a teljes arénát. Természetesen nem csak a küzdőtér, de az ültetett közönség is az első pillanattól kezdve egy emberként táncolt, euforikus állapotba kerülve ugrált, integetett, énekelt.
A korábbi helyszínek setlistjéből előzetesen tudni lehetett, hogy a show-t négy felvonásra osztja a Coldplay, amik a velük megtett közös kozmikus utazás állomásait is jelentik egyben: Bolygók, Holdak, Csillagok, Otthon. Az első kör zárásaként a „szegény ember Bonója” skatulyából végleg kitört Chris Martin a The Scientist című dalt egy szál zongorán saját magát kísérve adta elő, majd tört magyarsággal, ám annál nagyobb igyekezettel köszöntötte a közönséget „Jó estét, sziasztok! Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek veletek Budapesten!” Ám ahogy már jeleztem, pont az őslakosok tartoztak a kisebbségbe, viszont a közönség soraiban lobogtatott zászlók alapján a multikulti globalizmus jegyében maga a frontember is összeszámolt vagy 10 országot Spanyolországtól Izraelig, Törökországtól Svédországig.
De vissza a zenéhez! A második kör a Viva la Vidával indult, amit a hivatalosan B-színpadnak titulált középső pódiumon adott elő a teljes banda. Persze Martin olyan elementáris erővel töltötte be a rendelkezésre álló teret, hogy egy hosszútávfutó is megirigyelhette volna a kondiját, így operatőrnek kellett lennie a talpán, aki a kifutó melletti árokból filmezve tartani akarta vele a lépést. (Valószínűleg a képkomponálási képességek mellett egy Cooper teszt is a felvételi procedúra része lehetett nála…)
Pihenésként a frontember három lányt szólított a színpadra, akikkel kedvenc dalaikat énekelte el unplugged jelleggel. A sorban az első a Til Kingdom Come zongorás verziója volt, majd jött az Oasis britpop himnusza, a Don’t Look Back In Anger, ami előtt kicsit elpoénkodtak, hogy ez nem is a Coldplay dala. Ennek ellenére libabőr volt, ahogy az egész stadion egy emberként velük együtt énekelte, beleértve a mellettem ülő egykori Heaven Street Seven tag Németh Robit is.
Ezt követően két olyan dal jött (Charlie Brown, Yellow), amiben Chris akusztikus gitárt ragadott, majd érkezett a harmadik, Stars címre hallgató etap a Human Hearttal, amit egy csúnyácska űrlény muppet báb énekesnővel adott elő Martin. Azért jobb lett volna, ha az eredeti közreműködő, az amerikai We Are King ikerduó is színpadra tudott volna vele együtt állni, bár lehet, hogy az ő repülőjegyük már nem fért bele a szén-dioxid-kvótába. Minden esetre a dal közben az intergalaktikus szeretet jegyében a lelátókon hatalmas piros szív minták rajzolódtak ki a közönség LED-es karkötőiből.
Ezt az andalító hangulatot törte ketté a zúzós riffekkel operáló rockos People Of The Pride, bebizonyítva, hogy tud azért a Coldplay igazi stadion rockot is játszani. A dal címével összhangban előkerült egy szivárványos zászló is, amiből az est főszereplője egy hétköznapi fejkendőt csinált magának, azt üzenve ezzel, hogy 2024-ben nem kellene már ezen fennakadni. Csak sajnos ezt a kiállást pont azok nem látták, akiknek szólt volna, mivel valószínűleg közülük csak ezrelékekben mérhetők a Coldplay rajongók…
A folytatásban tovább sorjáztak a megkerülhetetlen slágerek, mint a Clocks, a The Chainsmokers-szel közös Something Just Like This (ami közben a zenekar tagjai vicces űrlény maszkokat húztak a fejükre, amihez Chris Everyone Is An Alien Somewhere feliratú pólót viselt), a My Universe és az A Sky Full Of Stars. Ez utóbbit hatásvadász módon a refrén előtt leállította az énekes, hogy arra kérje a közönség tagjait, hogy mindenki tegye el a mobilját, és élje át a különleges pillanatot, ami csak neki szól. Mondanom sem kell, hogy ennek ellenére voltak, akik nem tudták elengedni a feleslegesen mindent dokumentálni vágyás kényszerét, de ők legalább otthon is megnézhetik a harmadik etapot záró tűzijátékot. (Nesze neked CO2-kvóta!)
Ezt követően Louis Armstrong What A Wonderful World monológja és egy már-már giccsesnek mondható napfelkelte aláfestésében az egész zenekar átsétált az eddig titokban tartott harmadik, alig zsebkendőnyi méretű színpadra, hogy ott aztán időlegesen zátonyra fusson univerzumkerülő körútjuk. És ennek nem a meghittebb hangulatú Sparks volt az oka, hanem az amerikai sporteseményeken előszeretettel használt közönségkamera átvétele. Nevezetesen a rendező kiszúrt egy vicces alakot a lelátón, majd Martin stand upos zenebohócként hozzá alakítva improvizálta el a The Jumbotron Song refrénjét. Ez egyszer poén, kétszer zavaró, háromszor pedig kellemetlen, ráadásul teljesen megtörte a koncert ívét, és visszarántott mindenkit a színpompás varázslatból a stadion betonszürke, sörtócsás valóságába.
Erre a Fix You, majd a világpremierként ezen a koncerten debütáló feelslikeimfallinginlove, végül a Biutyful próbált meg sebtapaszul szolgálni, több-kevesebb sikerrel. Ezt a megbicsaklást leszámítva összességében egy életigenlő, vidám örömünnep részesei lehettünk, és csak reméljük, hogy nem kell újabb 16 esztendőt várnunk a XXI. századi zenei ökohippik visszatérésére.
Coldplay & Jon Hopkins: Light Through The Veins
John Williams: Flying Theme From E.T.
Act i.: Planets
Music Of The Spheres
1. Higher Power
2. Adventure Of A Lifetime
3. Paradise
4. The Scientist
Act ii.: Moons
5. Viva la Vida
6. Hymn For The Weekend
7. Til Kingdom Come
8. Don’t Look Back In Anger (Oasis feldolgozás)
9. Charlie Brown
10. Yellow
Act .iii: Stars
11. Human Heart
12. People Of The Pride
13. Clocks
14. Infinity Sign
15. Something Just Like This
16. Midnight
17. My Universe
18. A Sky Full Of Stars
Act .iv.: Home
Sunrise (Louis Armstrong What A Wonderful World felkonferálásával)
19. Sparks
20. The Jumbotron Song
21. Fix You
22. feelslikeimfallinginlove (Világpremier)
23. Biutyful
A Wave
szöveg: Majsa Tibor
fotók: Máté Évi