Másfél órás, tökéletességig megkomponált produkciót hozott a Sleep Token első önálló, magyarországi bulijára. A teljes anonimitásba burkolózó zenekar a pótolhatóság és halandóság árnyékában mutatta meg egyedi, fiatalabb generációkat idéző, minden stílust egyszerre, instant fogyasztó zenéjét, ahol a metalos hörgés, a lírikus dalok, a hip-hopos és rockos megoldások jól megfértek az elektronikus bulikat idéző fényorgiával és a teátrális színpadi megoldásokkal.
A névtelenségbe burkolózó Sleep Token az elmúlt pár év egyik legnagyobb internetes durranása: a brit banda 2019-es első korongját 2021-ben követte a második lemez, ahol a dalok már könnyedén milliós nézettséget hoztak. A tagokról semmit sem lehet tudni, a dobost és gitárosokat nemes egyszerűséggel római számok jelzik, míg az énekesre is csak Vessel („edény, csatorna”) néven hivatkoznak. A banda egészét sejtelmes misztikum járja át, a történetük során adott mindössze két interjú egyikében a frontember kiemelte, egy ősi istenség halandó képviselői, akik dalaikon keresztül közvetítik a felsőbb üzenetet.
Zenéjükben egyszerre keveredik a metal, a rock, a pop, az elektronika és a hip-hop – mindegyik stílus legsötétebb oldala. A démoni istenkultusz misztikuma, a szinte tökéletesen felépített imázs hatalmas közönséget hozott a bandának, már-már szektás rajongás övezi őket. A szerdai buli is közel kétharmadra pakolta az MVM Dome-ot, ami hihetetlen teljesítmény a 2023-as Budapest Parkos koncerthez képest, ahol mindössze az Architects előtt melegítették be a deszkákat.
A másfél órás koncert leginkább egy gondosan megkomponált műalkotást idézett, ahol a fények gyors villódzását, a dalok legkisebb ütemeit és a zenészek apró gesztusait tökéletességig hangolták össze. Ezt a korábbi turnébeszámolókból már sejteni lehetett, azonban amikor felcsendültek a The Night Does Not Belong to God első taktusai és a kék fények harmóniában villogtak a zenére, akkor már biztos volt, hogy ma itt történni fog valami különleges.
Vessel szokásos, viking démont idéző szerelésében jelent meg, feketére festett testtel, ördögi maszkkal, kötözött cipővel, előtte szentszéket idéző mikrofonállvány. A dobos, a gitárosok és a három vokalista szintén fekete lepelben, arcukat teljesen elfedték a maszkok. A turné korábbi eseményei megmutatták, hogy a névtelenség aláhúzza a tagok pótolhatóságát, rávilágít szerepük elhanyagolhatóságára: a gitárosok betegsége során nélkülük nyomtak le egy bulit, míg amikor az énekes hangja ment el pár szám erejéig, a közönség lépett a helyébe.
A színpadkép minimalizmusát fel-lesüllyedő állványok, valamint az elektronikus bulikat is messze túlszárnyaló fényorgia ellensúlyozta. A dramaturgia a számok nagy részénél azonban már kissé bántóan ismételte magát: Vessel fények ölelésében emelkedett ki a sötétségből, majd a lírikus felvezetés keményebb vonalat vett, előkerült a többi zenész, a frontember pedig gonosz kisördögként pattogott az első sorok előtt. A közönség mindezek ellenére vallásos áhítatban követte zenei vezetőjét, a kommunikáció teljes hiánya ellenére is azonnal követték a basszusgitáros gesztikulált instrukcióit: hol integettek, hol csápoltak, hol pogóztak.
A frontember karizmája az álarc ellenére is sütött az egész arénában, az Atlantic elején például borzongatott a zongorás, balladai felvezetés. A többi zenész inkább a háttérbe húzódott, sokszor az sem tűnt biztosnak, hogy élőben játszanak, nem pedig előre rögzített hangsávokról mennek a gitár- és zongorarészletek. Számomra ez kicsit elvett az amúgy tökéletesen működő produkció értékéből, azonban az ismét bebizonyosodott, hogy a Sleep Token egyedi, fiatalabb generációkat idéző, minden stílust egyszerre, instant fogyasztó zenéje élőben is működik. A dalok végig lemezminőségben szóltak, a teatralitásból pedig nem volt hiány: a zárásban például egy csapóajtón tűnt el Vessel, hogy utána a sejtelmesen gomolygó füstből mintegy istenként újjászülessen és hirdesse az igét.
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotók: Sleep Token Facebook