A ’80-as évek a sok múló divatirányzat mellett számos ikonikus pop/rock csapatot is kitermelt, akik mára többszörösen bebiztosították maguknak a helyet a rock’n’roll hírességek képzeletbeli panoptikumában. Közéjük tartozik a norvég A-ha is, akik – bár a ’80-as éveket túlnyomórészt a tini-lányszobák falainak poszter-hőseiként töltötték el – lemezeikre egytől-egyik ráragaszthatnák az „igényes popzene” garanciajegyet, és – eltekintve egy-két önkéntes visszavonulási kísérlettől – mindmáig aktívak. Sőt, folytatják önmaguk újbóli felfedezését, azt az útkeresést, ami máig mozgásban tartja az 1982-ben életre hívott triót. Morten Harket, Magne Furuholmen és Pål Waaktaar most éppen a puritán akusztikus hangzásban próbálta ki magát egy unplugged album és a hozzá kapcsolódó turné keretében. És tették ezt milyen jól! Bécsből jelentjük…
Azt, hogy az A-ha zenéje időtálló és generációkon átívelő, mi sem bizonyítja jobban, minthogy 8 éves kislányom egyszeri meghallgatás után felderült arccal énekli az autó hátsó ülésén azokat a slágereket, amiket én a ’80-as években a Poptarisznyából megismertem, és anno kazettára rögzítettem. Tudja a nevüket, ismeri az – azóta kicsit megráncosodott – arcukat. Biztosan elkísért volna a február 2-i, a bécsi Stadthalléban megtartott unplugged koncertjükre is, de ezt az estét kettesben eltöltendő, romantikus programnak szántuk a párommal. Édes kettes persze nem lett a dologból, hiszen velünk együtt kb. 5000 ember volt még kíváncsi erre az unikális előadásra.
Mire elfoglaltuk ülőhelyünket az északi lelátón – a Stadhalle erre az estére egyébként teljesen be lett székezve – az előzenekar már búcsúzkodott, de mi amúgy sem miattuk érkeztünk Bécsbe. Sorry Alexander Knappe, talán majd legközelebb…
Az A-ha – az unplugged évtizedes hagyományaihoz híven – szolidan csapott a húrokba, és a This Is Our Home című melankolikus dallal vezette fel a programot. A színpadot puritán fehér fénynyalábok világították meg, és egy szintén fehér fény-körben helyezkedtek el az est főszereplői: Morten Harket, Magne Furuholmen és Pål Waaktaar. Körülöttük foglaltak helyet a Lars Horntveth, experimentális jazzt játszó multi-instrumentalista által vezetett kiegészítő zenészek.
Ahogy haladtunk előre a programban, úgy nyílt meg és színesedett a színpadkép. A fekete-fehér, nonfiguratív háttérvetítéseket színes filmek váltották fel, melyekkel az A-ha az óhaza, Norvégia természeti szépségei előtt is főt hajtott.
A színpad felett félkörívben elhelyezkedő óriáskivetítők az arénában hátul és a lelátókon ülőknek is közel varázsolták a színpadon zajló eseményeket, az egyes hangszereket és az azokon játszó zenészeket.
A szóvivő szerepét ezúttal is Magne Furuholmen vette magára, aki német-angol keveréknyelven kommentálta az elhangzott számok többségét. Morten egészen az este végéig szótlan volt, „csak” a torkában lévő gyémánthangot villantotta meg, melynek kopásállóságáról talán most győzte meg a legintenzívebben a hallgatóságot.
Az A-ha egyik legdinamikusabb, ikonikus opusza, a The Sun Always Shines On TV aztán – unplugged verzió ide, vagy oda – mindenkit felállított a székekről. Zúgott a refrénből közismert „Touch meee” sor, ragyogtak az arcok, piroslottak a tapstól a tenyerek. Ez volt az a pont, ahol egy unplugged előadástól szokatlanul, „elszabadultak az indulatok”, és a tribünökről szépen a színpad előtti sorokba zarándokolt a közönség egy része – köztük jelen sorok írója is.
Az első ráadás-blokkban Morten is elővette mesélős énjét, és ő konferálta fel az A-ha előtti érából származó, ez alkalomra előbányászott, és akusztikusra hangszerelt Bridges nótát, a Sox Of The Foxot.
A James Bond-filmtémaként elhíresült – és nekünk, magyaroknak a Budapest Bank reklámjából is ismerős – The Living Daylights-ot is az ad hoc „kiemelt állóhelyünkön” csápoltuk végig, és láthatóan sem a zenekart, sem a szervezőket nem zavarta, hogy a leülős buli végére kisebbfajta party-hangulat alakult ki az arénában.
A kihagyhatatlan A-ha dalok Number 1-ja, a Take On Me zárta az estét, ami így, lecsupaszítva is megállta a helyét, és a többi szerzeményhez hasonlóan megmutatta, hogy ha megvan az a belső mag, ami köré fel lehet építeni egy slágert, akkor az bizony időtálló lesz. És ezzel vissza is jutottunk a kezdő gondolati sorokhoz, hiszen ezzel a koncerttel az A-ha nem csak bizonyított, de tovább is mélyítette bennem azt a tudatot, hogy a popzene – ha igényesen művelik – legalább olyan drámai és megindító lehet, mint amennyire felszínesnek tűnhet elsőre.
Janurik János