Fiatalok, idősebbek, a Vágtázó Halottkémek generációkat kötnek össze. Láttam családokat, láttam olyat, aki széken ülve nézte végig a május 9-i Budapest Park jubileumot, ahol a Fellázad A Semmibe Vett Öröklét című lemezét ünnepelte a VHK, 10 év kihagyás után újra ezen a színpadon. A zenekar a Platon Karataev társaságában lépett színpadra, akik Napkötöző lemezüket mutatták be, és munkásságuk nem csak műfajilag rokonítható, de családilag is, hiszen Czakó-Kuraly Sebestyén alapító-frontember, Czakó Sándor, a Vágtázó Halottkémek már nem aktív, de ezen az estén szintén színpadra lépő zenekari tagjának fia.
A Park most egyszerűen más volt, nem csak azért, mert egy külön installáció is készült a küzdőtérre, ahol kipróbálhatta bárki a kihelyezett dobokat, a VHK különleges atmoszférája rezgésszintet emel – mondom ezt annak, aki értő füllel hall ilyesmit.
Az Élő Világegyetem volt a belépő és én közben nem tudtam levenni a szemem a kivetítőről, az Univerzumról, a hatalmas kifeszített vizuális elemek grafikáiról. Jelképek, szimbólumok, az arcfestés, a kosztümök, minden darabot meg akartam jegyezni, mert úgy éreztem, kiváltságos helyre nyertem most bebocsátást. A díszlet Köles Vazul munkája, aki Király Zoltán segítségével varázsolt.
Én nagyon későn ismertem meg a zenekart, abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a zenekarommal mi is felkerülhettünk a Végtelenből kilőtt nyilak feldolgozásokat befogadó lemezére, és elénekelhettem a Valami Tündöklőt. Életem egyik legnehezebb időszakának sűrűjében kellett felkészülnöm, és a stúdiózást követően, a metrón hazafelé úgy éreztem, valami, valaki észrevétlen átmosta a szívemet, és annak összes sejtje átrendeződött, minden rendben lesz. Így is hat az emberre ez a műfaj. Hogy 50 év alatt milyen meghatározásokkal lehet találkozni? Etno-punk, sámán-rock, mágikus népzene, és még legalább egy tucatnyit találtam, bizonyára mind igaz lehet. Nekem ezek a szövegek, ezek a dalok mantrák.
A pénteki koncerten korábbi tagok, meghívott vendégek is szerepeltek, de azt hiszem mindennek a leginkább személyes pillanata az volt, amikor a legifjabb generáció, a zenészek gyermekei, hozzátartozói is közreműködtek egy dal erejéig az első blokkban. Ez egy kitörölhetetlen emlék a gyerekeknek, hiszen a színpadi energia egy oda-vissza ható erőtér, megható volt látni az öleléseket, integetéseket.
Tündérlány, Ki vele az Istenért! – egymást követték, és az energia nem csökkent, hanem fokozódott. Több interjúban olvastam, hogy ebben a formációban már nem a ’80-as, ’90-es évek zenekarát kell keresni, de számomra a jelenben, ebben a pillanatban is elsodró volt.
Grandpierre Atilla (ének), Köles Vazul (üstdobok, ütőhangszerek), Földi Tamás (gitár), Sánta Kristóf (basszusgitár) Szűcs Antal Mór (gitár), Király Zoltán (dobok), Soós Lajos „Szónusz” (basszusgitár, a koncerten hegedűn is játszott) a jelenlegi csapat, végtelen energiával mutatták meg mit jelent az áramlás és a tiszta élet – teremtőerő.
Hadd használjak még kifejezőbb szavakat: kiemelném teremtő-ünnep estünkből a Hunok csatája és a Végzetes szerelem dalokat. Utóbbinál nem tudtam nem a közönséget pásztázni, ha lett volna kettőnél több keze a népeknek, azt is az ég felé nyújtották volna. A művészet szerelem, egyetemes emberi érzelmeinket mégsem tudja bármilyen alkotás felébreszteni. Ez a mágia.
A két órás előadáson megállásban nem, ellenben túlzás nélkül leírható végre, hogy ikonikus, ismerős vágtában részünk volt. Ezekkel a díszletekkel, vizualitással, ilyen hangzással, szabadtéren transzba esni az ötvenedik évfordulón méltó volt a zenekarhoz, méltó a közönségéhez is.
A Vágtázó Halottkémek mindent tud. Szerintem sokkal többet annál, mint mi együtt, összesen. Nem számít mennyit értünk meg, ha megszólított, adott is vele.
A Budapest Parknak is jár a köszönet részünkről, többek közt már megtekinthető egy fél órás felvétel a YouTube csatornájukon, de aki lemaradt ne csüggedjen. Ajánlom megtekintésre a képeket, és a zenekar facebook oldalán érdemes visszagörgetni a rövid interjú-videókat is múltbéli emlékekért, történetekért.
Akárhol legyen a következő koncert, a részese szeretnék lenni, valami csoda lesz.
Szöveg: Farkas Saci
Fotók: Máté Évi
