A Guns N’ Roses valami olyan egyszeri és megismételhetetlen őserőt képviselt a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején, hogy azt a zsigeri, jobbnál jobb dalokba öntött lázadást már soha senki nem élheti át, akit nem kapott el akkor a Los Angeles-i banda mindent elsöprő lendülete. Pont ettől is olyan különleges a csapat helye a zenetörténelemben, innentől fogva pedig nem kérdőjelezhetjük meg, hogy bármit is csináljanak, amellett nem lehet csak úgy elmenni. Feloszlás, új tagok, reunion ide vagy oda, hiába írunk már 2023-at, még mindig pirosbetűs ünnep, ha Axl Rose-ék hazánkba látogatnak, ezúttal pedig egy igencsak ütős bulival hálálták mindezt meg a Puskás Aréna közönségének.
Mint ismeretes, 1992-ben látogatott először hazánkba az akkor csúcson levő zenekar az Illusion-turné keretében, olyan illusztris társaságban, mint a Faith No More és a Soundgarden. A legendássá vált buli után a 2006-os budapesti fellépés már kevésbé tartozik a vidám emlékek közé, így épp itt volt az ideje a szépítésnek, bár aki akarta, az elmúlt években bőven elcsíphette már a Guns-t valamelyik környező országban. Így tettem én is, pár éve Bécsben vettem volna szemlére, ahogy újra együtt nyomja az Axl-Duff-Slash trió, ám akkor bevallom, olyannyira nem bíztam a srácokban, hogy gondoltam, erős alapozással magam hozom azt a rock ‘n’ roll faktort, amit ők már nem, így sok tiszta emlékem nincs arról a buliról, bár állítólag kifejezetten élveztem a koncertet. Akkori zsenge korom ellenére is jóval élénkebbek az osztráknál a népstadionos emlékeim 31 év távlatából, és azon szerencsések közé tartozom, akik 2006-ban a Nova Rockot választották a magyar blama helyett, ahol egy kifejezetten jó show-t tolt a csapat: teljes műsor, csupán pár perc késés, Izzy, Sebastian Bach…
És akkor elérkeztünk 2023-ba, Axl-mémekből nincs hiány, pocsék koncertfelvételekért sem kell a darkweb mélyére ásni, szegény Lisa Marie Presley temetésén pedig sokan Rose hangját is gyászolták, valljuk meg, nem véletlen. Mégis újraéledt a Guns N’ Roses-láz, a jegyeket pikk-pakk elkapkodták, egy csordultig telt aréna várta a zenekart szerda este, akik előtt a motörheades Phil Campbell és népes családja vette birtokába a színpadot. A korán érkezők egy laza r’n’r koncerttel melegíthettek, a hangszeres fronton Phil és három fia, valamint Joel Peters frontember alkotta brigád prezentálásában. A Phil Campbell and the Bastard Sons hamarosan a Tábor Fesztiválra is visszatér, akkor minden bizonnyal több figyelem szegül majd rájuk, de soha rosszabb felvezetést egy ilyen nagyszabású arénakoncert elé.
Este nyolc előtt bő tíz perccel aztán kezdetét vette a több mint három órás őrület, méghozzá egy meglehetősen erős starttal: szinte minden kételyt eloszlatott az It’s So Easy. Nyilván senkit se lepett meg a bevált kezdődal, a hangzás rendben volt, és ami még fontosabb, Axl is, és már itt érezni lehetett, hogy valami igazán különlegesnek lehetünk részesei ezen az estén. Aztán máris ki lettek szolgálva a true fanok, akik persze sejthették, hogy az idén újra elővett, ritkábban játszott Bad Obsession fog következni a már sokkal inkább megosztó Chinese Democracy előtt, valahogy mégse lógott ki a sorból a hírhedt lemez címadó dala se. Hogy aztán helyrebillenjen a méreg nyelve, egy Velvet Revolver-szerzemény, a Slither is megdörrent, és akármennyire is tartottam tőle, Axl majdnem olyan jól hozta Scott Weiland szexi témáit, mint a néhai énekes a Gunsokat annak idején.
Egy mosolygós, láthatóan jó kedélyű zenekart kapott a magyar közönség, szerencsére nyomokban se volt hakniszakaga a dolognak, s bármennyire is hiányolom a kiszámíthatatlan, züllött brigádot, jó 30 év elteltével már nem feltétlen baj, hogy egy stabil, megbízható csapat áll színpadra estéről estére – egy hétre amúgy is bőven sok volt egy elmaradt koncert is. Persze némi arany középút lehetne a székdobálás és a között, hogy immáron azt is egyből letessékelték a rend szigorú helyi őrei, aki a másik nyakába mert ülni, de ez már nem az a világ, s messze nem a legveszélyesebb banda ez, akikre egykoron még a leglazább szülők se engedték el gyerekeiket – inkább egy családi program egy GN’R koncert ebben az évezredben.
Bár eleve azon telhetetlen koncertimádók közé tartozom, akiknek még három óra se feltétlen elég, és akár az egész éjszakát a színpad előtt tölteném kedvenc bandáimmal, ettől eltekintve is örömteli, hogy egy ilyen hosszú műsoridővel azok is találhatnak bőven csemegét, akiknek a könyökükön jönnek ki a klasszikus slágerek. A Pretty Tied Up például pont egy ilyen szerzemény, ami után mondanám, hogy a Welcome To The Jungle / Mr. Brownstone tökéletes alkalom az első mosdó- és/vagy utántöltő túrára, azért utóbbi dal ütötte az egyik legnagyobbat a legismertebb nóták közül, és erősen érezhető volt a különbség az ezt követő Hard Skool / Absourd újkori pároshoz képest, melyek talán az est leggyengébb pontjainak bizonyultak. Itt már sajnos elő-előjöttek hangzásbeli problémák is, utóbbi szerzeménynél például aránytalanul hangos volt az ének, ami Rose itt már erősen hanyatló hangjával finoman szólva sem tűnt jó párosításnak.
Valahogy az általam egyik legjobban várt dal, a Double Talkin’ Jive sem szólt akkorát, az elején például a shaker olyan szinten harsogott túl mindent, hogy alig sikerült felismerni a szerzeményt, és itt már elkezdett imbolyogni a hangerő, ami aztán az egész koncertet végigkísérte. Axl belépései rendere meg se szólaltak, pedig láthatóan énekelt emberünk, majd néha úgy ráküldték, mintha csak egy cica szaladgált volna a potik között a keverőpultban. A hangszeresek is – főleg gitár fronton, de Duff meghatározó stílusa is jobban kijött volna némi kakaóval – időnként indokolatlanul halkak vagy hangosak voltak, a dalok ereje azonban ember – és hallójárat – feletti, ezen az estén pedig egyszerűen semmi se tudta elrontani az élményt. Reckless Life, majd előkerült a Spaghetti is egy dal, a Down On The Farm erejéig. Ugyan szerintem vannak erősebb feldolgozások is a ’93-as cover lemezen, azért kifejezetten örültem, hogy megszólalt valami erről a korongról is – na nem mintha saját dalból nem lett volna épp elég, amit szívesen meghallgattam volna még az est folyamán, de már nem fértek a méretes setlistbe.
Egy olyan tökéletes etűd, mint a Rocket Queen közepébe biggyesztett szólót továbbra is feleslegesnek tartom, akármennyire is zseniális Slash és Fortus játéka, az Estrangednél pedig megint eltűntek a hathúrosok, de ismét csak felülírt mindent, hogy a világegyetem egyik legpazarabb dalát hallhatjuk végre újra élőben, s lélekben már csobbantam is a tengerbe, a delfinek közé. A Live And Let Die-ra aztán megint helyreállt a rend, csodásan kijöttek a szívbe markoló éles váltások, s a Wings-szerzemény vált az első igazi csúcspontjává a koncertnek. A lendület persze a You Could Be Mine-ra is megmaradt, majd egy újabb feldolgozás következett, ezúttal Duff tolmácsolásában. Míg én például alig vártam, hogy McKagané legyen a főének, sokan mégis ekkor indultak beszerző körútra a stadionban, pedig ha valaki vissza tudja valamennyire hozni a régi, őszinte punk attitűdöt, az ki más is lehetne, ha nem a szőke basszusgitáros? A Stooges dala után egy Anything Goes, majd még egy Chinese-os darab, a This I Love vezette fel a Civil Wart, amit ismét Ukrajnának dedikált a banda.
Slash szóló nélkül nincs Guns koncert, bongyor barátunk játékát bármikor, bárhonnan felismerni, ha van gitáros, akinek virgáit még a leglaikusabbak is élvezik, az ő. Persze itt azért érdemes egyből megemlíteni Richard Fortus zsenialitását is: még ha támad is némi hiányérzete az embernek Izzy pótolhatatlan, ízes játéka után, Fortus azért ügyesen kitölti az űrt, ellentétben a kissé jellegtelennek ható Melissa Reese szintissel és Frank Ferrer dobossal, de persze panasz az ő játékukra sem lehet, és ott van a csatasorban Dizzy Reed is, akit senkinek sem kell bemutatni. Sweet Child o’ Mine, November Rain, és már elő is kerülnek a hangulatfények, majd a Democracy szerintem legjobbja, a Street Of Dreams, ami az idei etapban ritkábban kerül elő, úgyhogy külön örültem, hogy nem maradtunk ki a szórásból, hát még annak, hogy Axl is egész jól hozta az elképesztően okosan felépített énektémákat.
Újabb két feldolgozás – a Wichita Lineman és a Knockin’ On Heaven’s Door –, valamint a Nightrain maradt a fő játékidőre, a ráadás slágerparádéja előtt pedig még elhangzott egy Coma, amit még annak ellenére is hatalmas élmény volt élőben hallgatni, hogy mintha kicsit szétcsúszott volna itt a zenekar, a záróakkord Patience / Don’t Cry / Paradise Cityre azonban már nagyon is egyben voltak, ahogy amúgy is látszik, hogy ez a felállás nagyon együtt van, élik és élvezik a játékot, a színpadot. Csak egy ilyen különleges és jellegzetes hangnál tűnik fel ennyire, ha megkopik, cserébe itt és most kézzel fogható volt Axl Rose igyekezete, azé az Axl Rose-é, akinek a zenetörténet legerősebb dallamai közül köszönhetünk nem egyet, akinek szemében még mindig ott a csillogás, a mosoly és az őrület is.
Ugyan inkább már lenyugodott családapák zenekara ez, egy zömében hasonló cipőben járó közönséggel – és azok gyerekeivel, akiket immáron bátran elengedhetnek egy ilyen eseményre –, és ugyan sok mindent megadnék az összes bosszankodással együtt is egy oldshool Guns-buliért, el kell ismerni, hogy így, bő 30 év elteltével, lehiggadva is ül a dolog, nem véletlen töltenek meg stadionokat továbbra is. A dalok még mindig működnek, mindenféle különösebb körítés nélkül is. Nem volt ezúttal se konfettieső, se tűzijáték, vagy bármiféle pirotechnikai elem, mégsem fulladt unalomba ez a bő három óra. Ahogy elverte a Fradit a feröeri csapat, úgy győzedelmeskedett ezen az estén az élmény, a nosztalgia, és elsősorban a már említett nagybetűs dalok elegye a hangzás, és Axl időnként kellemetlen, de az est nagy részén abszolút vállalható, sőt, sokszor kifejezetten jó hangja felett.
Szöveg: Máté Évi
Fotók (kivéve telefonos képek): Guns N’ Roses