A Depeche Mode bő 4 évtizedes karriertörténetének során harmadszorra jelenik meg olyan album, melyet az együttes tagságában bekövetkezett radikális változás fémjelez.
Az elsőre rögtön a debütálásukat követően került sor. Az A Broken Frame című nagylemez ugyanis az egyik alapító tag és fő zeneszerző, Vince Clarke távozása után készült. A trióvá zsugorodott, majd ismét négy főre bővült együttes talán leginnovatívabb tíz éve következett, melyre a Songs Of Faith And Devotion tette fel a koronát, 1993-ban. Ez volt az utolsó, kvartettként rögzített korongjuk. A perfekcionista stúdiómágus, Alan Wilder 1995-ben hagyta ott az anyazenekart, mely részben pont neki köszönhetően jutott fel oda, ahol csak a legnagyobbak számára van hely.
Ez már jóval nagyobb pofon volt a Depeche Mode máig tartó históriájában, de a további hat soralbum, és az azokhoz kapcsolódó sikeres turnék azt bizonyították, hogy – a stúdióban valamint a koncertszínpadon vendégekkel kiegészülve – trióként is képesek működni. A basildoni hármason valahogy nem sikerült fogást találni. Martin Gore, a házi dalszerző továbbra is rendelkezett azzal a bizonyos Midász érintéssel, Dave Gahan rutinosan hozta a karizmatikus frontember szerepét, Andy Fletcher pedig ott volt velük mindig. Annyira megszokottá vált az ő megnyugtató jelenléte, hogy a rajongók többsége máig sem tudott felocsúdni a tavaly oly tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálát követő gyászból.
25 évvel az Ultra, a többdimenziós válságból visszatérő album után ismét egy fővel csökkent a Depeche Mode létszáma. Ezúttal azonban végérvényesen. A Depeche Mode sokszor játszott a halállal. Szövegvilágukat, és némely tagok életvitelét tekintve soha nem volt tőlük idegen a vég(zet), mely mindannyiunk földi pályafutásának a befejezését jelenti. Ennyire központi témává azonban csak most, egykori csapattársuk halálát követően vált.
Ugyan a Memento Mori, a halál elkerülhetetlenségére utaló jelmondat már Andy Fletcher eltávozását megelőzően megvolt a fejekben, igazi értelmet csak mostanra nyert. A Depeche Mode azonban újfent bebizonyítja nekünk, hogy ott is megtalálják a fényt, ahol már csak a mécses lángja pislákol, amíg utolsót nem lobban.
Koponya az asztalon és a sétapálcák végén, temetőben négykézláb botorkáló Dave Gahan, sírkőnek dőlve gitárját pengető Martin Gore, akik a halál köpönyegébe bújva tologatnak sakkfigurákat a táblán. Anton Corbijn a rá jellemző fekete humorral, a középkori ábrázolások direkt stílusában, valamint Bergman szimbolikáját felhasználva igyekszik képileg alátámasztani a Memento Mori, és az arról elsőként kimásolt kislemez, a Ghosts Again mondandóját.
Melankolikus-örömdal, valahogy így definiálta Dave Gahan a Depeche Mode visszatérését beharangozó single stílusát. Ez pont az, amihez a Depeche Mode olyan remekül ért. Benyúlnak a lelkedbe, ott megpendítenek húrokat, és ha ez fájdalommal jár, az adott dalban mindjárt meg is találod rá a gyógyírt. Igen, néha nekik is ugyanúgy fáj a szerelem, annak múlása, az elválás, a világ visszásságai, a halál elkerülhetetlenségének tudata. De bármennyire is borongósak, melankolikusak ezek a témák, a reménysugár mindig megcsillan a dalaikban. Arra biztatnak, hogy örüljünk az életnek, a napsugárnak, egymásnak. Amíg vagyunk.
Lehet, hogy a Depeche Mode nem váltja meg a világot a Ghosts Again kislemezzel, de talán már nem is céljuk ez. Jelen helyzetben, a Covid-19 pandémiát és egyik zenekari társuk elvesztését követően így is nagy teljesítmény, egy szomorúságában is felemelő dallal előrukkolni, amit olyan jó lesz majd velük énekelni a nyári koncerteken. És mindenki előtt felsejlik majd Andy Fletcher alakja, ahogy félszeg mosollyal az arcán egy „thumbs up”-ot mutat a rajongók felé a szinti-állványa mögül. Ez jó kis dal lett, ugye, srácok?
A Ghosts Again élő premierje már lezajlott Sanremói dalfesztiválon. A közönség jól fogadta az új Depeche Mode dalt, a ráadásként játszott Personal Jesus-szel pedig Dave Gahan és Martin Gore – akiket Peter Gordeno, és Christian Eigner kísért – egyik legerősebb kislemez-sikerét is leporolta, amin továbbra sem fog az idő. (A TV-fellépés linkje korlátozott ideig elérhető.)
A promóciós fellépések sora Párizsba és Münchenbe repíti a következő napokban a Depeche Mode-ot, akiket új albumuk-megjelenése már ismét úton fog találni márciusban. A Memento Mori World Tour március 23-án startol el Sacramento városából, és a nyáron hozza el őket Magyarországra. Budapesten július 28-án láthatjuk a fiúkat, Pozsonyban kicsit korábban, május 28-án, míg a szomszédos Ausztriában, Horvátországban és Romániában a magyar fellépéssel szinte egy időben játszanak majd.
A Depeche Mode 15. stúdióalbumán James Ford és Marta Salogni bábáskodott producerként. Az album 12 száma különböző hangulatokat és textúrákat térképez fel a paranoiától és a megszállottságtól a katarzisig és az örömig, miközben számtalan pontot érint a két véglet között.
A Memento Mori teljes tracklistája a következő:
My Cosmos Is Mine
Wagging Tongue
Ghosts Again
Don’t Say You Love Me
My Favourite Stranger
Soul With Me
Caroline’s Monkey
Before We Drown
People Are Good
Always You
Never Let Me Go
Speak To Me
fotó: Anton Corbijn, 2023
szöveg: Janurik János