Mit is lehetne írni egy 55 éves zenekar koncertjéről, amit nem láttunk még tőlük? Nem fognak látványos protechnikával jönni, mint a Rammstein, nincs bulvár visszhang és a legmodernebb zenei megfejtéseket se várhatjuk tőlük. Ugyanakkor a július 16-i Deep Purple koncert még mindig tudott valami olyat nyújtani, ami után mindenki mosollyal az arcán távozott az Arénából.
Külön a dalokra inkább nem térnék ki, mert igazából felesleges is valahol, mert mint fentebb említettem, különleges vizuál vagy nagyobb látványosság nem volt, itt tényleg csak a puszta zenéről és a zenélésről szólt az este.
Ami első blikkre feltűnt, hogy szerencsére a közönség összetétele korosztály szempontjából igen szélsőséges volt, hiába dominált inkább azok legénysége, akik a ’80-as, ’90-es években ismerték meg a bandát, szerencsére a Purple zenéje a mostani fiatalokig is eljutott, még ha nem is mainstream szinten. Hogy én mit kaptam? Brit eleganciát és magas fokú zenélést. Azt hozzá kell tennem, hogy nagy szerencsémre egy régi zenész cimborámmal néztem végig a koncertet, aki nem mellesleg valahol a Deep miatt kezdett el zongorázni, így picit valahol az ő élményeit is tolmácsolom.
A kezdeti félelem az volt, hogy Ian Gillan énekes épp mennyire van jó passzban. Elsőre ez negatívként hathat, de egy 78 éves embernél a rock szakmában azért ez jogos kérdés. Igen, nem is volt tökéletes mindig, de a mérleg nyelve sokkal inkább a pozitív oldalra billent, nem úgy, mint megannyi másik, fiatalabb kollégájánál. A másik „rizikó faktor” az új gitáros, Simon McBride volt, aki Steve Morse helyére jött. Morse sajnálatos és érthető módon, egyelőre kilépett a zenekarból, hogy feleségét támogassa hosszútávú betegségének gyógyulásban. Simon, mondani se kell, bőven helytállt a koncerten, sőt, számomra adott még egy érdekes, új ízt is a zenének, néhol már-már amolyan amcsi Steve Lukather-es érzésem volt a játékától, ami szerintem még jót is tett a muzsikának.
A fickó zseniális. Iparos munkának tűnhetett, amit csinált, de nem véletlen, hogy a Deep állandó tagnak fogadta a 44 éves „gyereküket”, aki a zenekaron belül olyan felmenőkkel rendelkezik, mint Ritchie Blackmore vagy akár Joe Satriani. Mondjuk szerintem senkinek se merült fel a fejében, hogy bármilyen kutyaütőt körükbe fogadnának. Valahol ebbe a kategóriába tartozik Don Airey is, aki az alapító Jon Lord helyét vette át, cserébe ő már több mint 20 éve püföli a fekete-fehér billentyűket a bandában. Hiába volt talán a leglátványosabb megnyilvánulása a koncerten egy pohár pezsgő elfogyasztása játék közben, amit flancos módon egy pincérruhás faszi szolgált fel neki, ahogy már az elején is írtam, itt nem a show dominált.
Nem vagyok nagy billentyű rajongó, de ezt most bátran ki merem jelenteni, hogy ezen az estén az ő játéka volt számomra a legkiemelkedőbb. Mondjuk ez talán nem is véletlen, hiszen a Purple azon klasszikus formációk egyike, ahol a zenekar hangzása igen erősen támaszkodik az egyedi Hammond-orgona soundra, ami valahol jellegzetessége is lett a bandának. Végül, de nem utolsó sorban pedig a kihagyhatatlan ritmusszekciót is megemlíteném. A Roger Glover – Ian Paice páros masszív volt, mint a beton. Személy szerint mindig ámulok és bámulok, mikor valaki 70+ évesen még olyan teljesítménnyel és olyan szintű témákat üt, mint amiket Paice úr. Lássuk be, a dobolás kemény fizikai munka, amihez kellő erőnlét és szellemi frissesség szükségeltetik, és a Deep Purple dobosánál ez minden kétségen kívül megvan. Erre, mint kohéziós erő épült rá Glover basszusjátéka, ezzel kiadva a nagy egészet.
Végül azért csak kitérnék minimálisan a programra, mert egy akkora diszkográfiával rendelkező bandánál, mint a Deep, ez érdekes lehet. Mindenki megnyugodhat, volt Smoke On The Water és a lehető legtaktikusabb helyen, majdnem a szett legvégén kapott helyet, hogy aki csak erre a számra volt véletlenül kíváncsi, az is „kénytelen” legyen végighallgatni a hangversenyt. Jó, ha tippelnem kéne, ezzel maximum a serdülőkori italpultos személyzet volt így. Leginkább a Machine Head album képviseltette magát, például a nyitó kettőssel, a Highway Starral és a Pictures Of Home-mal, de olyan számok is bekerültek a programba, mint a Joe South – Hush feldolgozása, vagy zárásként a Black Night.
Hogy van-e létjogosultsága a 21. század rohanó világában egy olyan idős bandának, mint a Deep Purple? Minden további nélkül, csak tudjuk a dolgot a helyén kezelni, és koncentráljunk arra, amiről egy koncertnek szólnia kell: a zenéről!
Szöveg: Hari
Képek: Máté Évi
A koncerten elhangzott dalok:
Romeo & Juliet: Dance Of The Knights (Szergej Prokofjev szerzeménye)
Highway Star
Pictures Of Home
No Need To Shout
Into The Fire
Gitár szóló
Uncommon Man
Lazy
When A Blind Man Cries
Anya
Billentyű szóló
Perfect Strangers
Space Truckin’
Smoke On The Water
Hush (Joe South feldolgozás)
Basszus szóló
Black Night
