Nem győzöm emlegetni, a retró bizony tombol. Főleg zenei téren. Egyre csak nő a 70-es, 80-as évek zenei világát, kliséit, vizuálját felvonultató, esetleg újragondoló formációk száma, ám ezzel nekem személy szerint az égvilágon semmi problémám. No, de vajon képesek-e az újabb generáció zenekarai meglépni azt a szintet, amit 20-30 éve elődjeik elértek? Nem tudom, de a Ghost stabilan közelít.
A Kiss, Alice Cooper, vagy a W.A.S.P. által meglovagolt hullámot a svéd rock szcéna démoni Pápája, Tobias Forge is kifejezetten okosan lovagolja meg ördögi alattvalóival karöltve a teatralitás, a sokkolás, illetve a dallamcentrikusság és zenei alázat jegyében.
Őszinte leszek, engem lemezen nem igazán fogott meg a Ghost, bár a Prequelle-ben felfedeztem valami nem evilágit. Valami sötét romantikát, amivel nagyon könnyen sikerült azonosulni, és ez számomra pozitívumnak minősülő alapvetés. Szóval helyesbítek: most fogott meg igazán a Ghost, főleg élőben.
Lássuk, mi is történt ezen a kedd esti szellemidéző szakkörön a Papp László Arénában. Sajnos a Tribulation kapta a néha hálátlan előzenekari szerepet, és mivel igen korán kezdtek, lemaradtam a koncertjükről. Ilyet kifejezetten ritkán teszek, szóval most az egyszer elnézem ezt magamnak. Remélem, legközelebb elkapom a svéd metal-arcok buliját.
Viszont a soron következő All Them Witches-t már végignéztem. Azért csak néztem, mert az Nashville-i trió zenéjére leginkább csak bambulni tudtam. A molinójukon rikító stilizált peace-jelekből egyből sejtettem, hogy valamiféle régisulis stonerkedést fogok hallani, és nem is tévedtem nagyot.
Habár nem kifejezetten rajongom a sivatagi belassulós, meditatív jellegű pszcichedélia világát, azt kell mondjam, egészen jó és élvezhető koncertet élhettem át. Azt azért meg kell hagyni, hogy nagy megfejtések nem történtek, ám adott volt egy néhol Tarantino filmes univerzumát idéző hangulat, máskor meg inkább Claptont, esetleg Joe Bonamassszát, illetve Clutch-ot és Creedence-i atmoszférát éreztem. Na és most képzeljük el, hogy a fent említett hatásokat beleszórjuk egy rozsdás hordóba és megfűszerezzük egy kis Alice In Chains-szel meg egy kis Zeppelinnel, majd hagyjuk érlelődni a délibábos nevadai hőségben. Íme, az All Them Witches.
A Ghost előtt ugyan szívesebben alapoztam volna mondjuk a The Night Flight Orchestrával, azért így is elismerem, hangulatos kis koncertet láthattunk.
Egy erős félórás átszerelés után megkezdődött az anti-ördögűzés az egykori Papa Emeritus, vezényletével, aki a Ghost frontemberének harmadik reinkarnációjával elérte a Cardinal Copia-szintet, de az egyszerűség kedvéért inkább a következőképpen definiálnám Forge mester jelenlegi outfitjét: Sean Penn rosszabb napjain megiszik egy sört Beetlejuice-szal, majd belevág az éjszakába, hogy csatlósaival sátánkodjon egy kicsit.
A Rats egészen elképesztő kezdésnek bizonyult, és már akkor is feltűnt, mennyire profin és tudatosan lett felépítve a zenekar színpadképe, illetve az egész léte.
A szettet átjárta a 70-es évek slágeres, már-már diszkós atmoszférája, de közben mégis ott figyelt a kőkemény, menetelős riffek armadája, mindez egy olyan darkos, szinte már okkult köntösbe burkolva, hogy nem igazán lehet nem végigugrálni a koncertet.
Azt szoktam mondani, hogy a Ghost a metalfejek bűnös élvezete, ahol nem számít, hogy black metalt, vagy glam-et hallgatsz, mert itt úgyis lakkcipőben fogsz táncolni.
Érdekes, hogy számomra például élőben jött ki a Ghost ereje. Ezt mondjuk nem is csodálom…ilyen dalok hallatán, hogy Square Hammer, a táncolós Dance Macabre, a masírozós Absolution, a szinte már indusztriális riffeket idéző Faith, vagy a szörfölős, tengerparti gótuló Beach Boys-os Ghuleh/Zombie Queen.
Még a néha enyhén indokolatlan felkonf. és a gitárpárbaj is egészen elképesztőnek bizonyult. Utóbbiban a „névtelen vámpírok” két stabil vasa veszítésig szívatta egymást az ízes gitárszólók szent eszköztárát felhasználva, majd a magánszám végére elsütötték a Tavaszi Szél elhíresült taktusait.
A démoni Ghost nem csak látványban, hanem hangzásban is tarolt. Ritkán hallok ennyire ütős, még is érthetően, tisztán megszólaló zenekart. Pacsi a hangosítóemberüknek is!
Bármennyire is megosztó a svéd rock szcéna üdvöskéje, mindenkinek azt tanácsolnám, menjen el és nézze meg, mit művelnek ezek élőben! Nem fogja megbánni.
Várom a következő koncertet, mint a sötét megváltót!
Szöveg: Bütch
Fotók: Máté Évi
