A Pet Shop Boys szinte napra pontosan nyolc év után tért vissza Budapestre, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy sokkal kevesebb idő telt el legutóbbi „parkos” fellépésük óta, amikor is Super című albumuk anyagát mutatták be hazánkban. (Persze a mínusz két év Covid itt is alaposan görbíti a téridő szerkezetét…) Szerencsére azonban a 68. születésnapját a koncert után 4 nappal ünneplő énekes, Neil Tennan és a nála 4 évvel ifjabb billentyűs zenefelelős Chris Lowe akár a címben parafrazeált Mel Brooks film, a Drakula halott és élvezi főszereplői is lehetnének, mivel cseppet sem látszott rajtuk az idő múlása.
Pedig már több mint 40 éve annak, hogy a két akkor még csak huszonéves srác először találkozott egy londoni hi-fi boltban, hogy rövidesen megalakítsák az Egyesült Királyság mindmáig legsikeresebb zenei duóját. Páratlan karrierjük során eddig pontosan 22 kislemezük került már be a Temze-parti Top 10-be, amik közül négy (West End Girls, It’s a Sin, Always On My Mind, Heart) egészen a csúcsig vitte. Igaz ugyan, hogy legutóbbi albumuk, a Hotspot épp a világjárvány kitörésének pillanatában, 2020 januárjában jelent meg, szóval akár aktuálisnak is mondhatnánk, ám az urak most mégis a pályafutásukat összegző Dreamworld – The Greatest Hits Live elnevezésű turnéjukkal tették nálunk tiszteletüket.
Így aztán előjáróban is biztos voltam benne, hogy a 2016-os fellépésük hangulatát is felül fogják múlni, hiszen több generáció nőtt fel túlzás nélkül állítható világslágereiken. A koncert kezdete előtt az aktuális világpolitikai helyzetre reagálva a színpad előtere az ukrán nemzeti színekben pompázott a duó állásfoglalásaként, amit a közönség egyetlen tagja sem kért ki magának. Ilyen az, amikor a show business világa valóságosabb és igazabb a mindennapok elferdített őrületénél.
Nagyjából 10 perccel 8 óra után aztán elkezdődött, amire a zsúfolásig megtelt Budapest Park közönsége várt: a Suburbia nyitódallamaira óceániai bennszülöttek maszkjaira hasonlító, mégis extravagáns futurisztikus fejdíszeikben és teljes testüket beborító viharkabátjaikban színpadra lépett a Pet Shop Boys duója. Innét kezdve pedig egy fergeteges időutazás részesei lehettünk: csak kapkodta a fejét a tízezer fős rajongótábor a rengeteg ismerős és imádott réges-régi dallam hallatán, amiket természetesen egytől egyig egy emberként énekelt Neil Tennanttal együtt a tömeg.
A harmadikként felcsendülő Opportunities (Let’s Make Lots Of Money) közben hőseik fejéről lekerültek a maszkok, és a kezdeti monochrom látványvilág is egyre színesebbé vált. A színpad mellett kétoldalt felállított emeletes ház méretű kivetítők végig a két főhőst mutatták: balra Neil, jobbra pedig Chris óriási alakja keretezte az egyre jobban megélénkülő színpadképet. A Where The Streets Have No Name (I Can’t Take My Eyes Off You) című U2 és Frankie Valli feldolgozásuk alatt két óriási kandeláber úszott be középre, pont olyanok, mint a ’80-as évek hazai lakótelepein is rendszeresítve voltak, és a mellettük éneklő Tennant alakja bennem megidézte az Ének az esőben ikonikus táncjelenetét, és azt vártam, mikor fog ő is Gene Kelly módján táncra perdülni.
Ez ugyan elmaradt, de jöttek cserébe újabb vizuális telitalálatok, mint a klipbejátszásokkal feldobott Rent vagy a Menő Manó figurára hajazó látvánnyal megtámogatott So Hard. Ezután gyors színpadátrendezés következett, és Chris a jobb oldali szintis állványától egy hatalmas világító DJ-pultba költözött. Ezzel egy időben két dobos és billentyűs is csatlakozott hozzájuk, Neil pedig öltönyben és egy afgán kucsmára hasonlító fejfedővel tért vissza, hogy belecsapjon a Left To My Own Devices strófáiba.
A Single-Bilingual / Se a vida é (That’s The Way Life Is) egyvelege után a Domino Dancing jelentette az újabb csúcspontot, majd jött a legutóbbi albumukról a Monkey Business, ami kicsit megszakította a slágercunamit, de éppen csak annyira, hogy újabb erőt gyűjthessünk a koncert második felére. A buli mértani középpontjában ugyanis jött a New York City Boy, ami felrobbantotta a küzdőteret. Ezt követően jól is esett kicsit megpihenni a líraibb blokk a You Only Tell Me You Love Me When You’re Drunk akusztikus verziójával, amiben Neil gitárt ragadva kísérte magát. (Ehhez a dalukhoz egyébként az ezredfordulón egy bizonyos Pedro Romhanyi készített klipet.) Majd jött a fájdalmasan szép Jealousy, és lassan ismét emelve a BPM-et a Love Comes Quickly, a Losing My Mind, hogy az Always On My Mind újra hangorkánt váltson ki a közönségből.
Pihenésként újabb relatíve friss dal, a Hotspot albumra az egyszemélyes brit Years & Years-szel közösen felvett Dreamland következett, majd ráfordultunk a fináléra. Ekkor hőseink már ezüst esőkabátra cserélték eddigi öltözetüket, és Chris fején felbukkant a legendás BOY feliratos baseball-sapka is. Az eredetileg 1987-ben Dusty Springfielddel sikerre vitt What Have I Done To Deserve This? alatt ismét a kandeláberek kerültek középpontba, no meg az egyik session zenész hölgy, aki méltó módon énekelte el kolléganője strófáit. De ha már a hangnál tartunk, szinte csodaszámba megy, hogy Neil Tennant közel a 70-hez is mennyire tisztán énekli ki valamennyi oktávot, mint a felvételek idején is. Nyilván nagy szerepe van ebben a genetikának is, meg valószínűleg annak, hogy 40 éve folyamatosan képezi a hangját.
A koncert végkifejletéhez közeledve a Go West és az It’s A Sin emelte az egekbe a hangulatot, és ha ráadás nélkül ér vége az este, akkor sem lehetett volna senkinek sem oka a panaszra, de természetesen nem maradhatott el az extra ajándék sem. A visszataps után ugyanis még jött a karrierindító Number One, a West End Girls, amit már egy papi reverendára hasonlító öltözékben celebrált Tennant. Végezetül pedig a Being Boringgal búcsúztak a kisállat-kereskedő fiúk a hálás közönségtől, mintegy a színpadképben kétoldalt megjelenő lassan távolodó lámpaerdővel útjára bocsájtva mindenkit. Reméljük, a következő találkozásig nem kell újabb 8 esztendőt várnunk, mert egy ilyen bulira bármikor újra vevők lennénk!
Dallista:
1. Suburbia
2. Can You Forgive Her?
3. Opportunities (Let’s Make Lots Of Money)
4. Where The Streets Have No Name (I Can’t Take My Eyes Off You)
5. Rent
6. I Don’t Know What You Want But I Can’t Give It Any More
7. So Hard
8. Left To My Own Devices
9. Single-Bilingual / Se a vida é (That’s The Way Life Is)
10. Domino Dancing
11. Monkey Business
12. New York City Boy
13. You Only Tell Me You Love Me When You’re Drunk (Acoustic version)
14. Jealousy
15. Love Comes Quickly
16. Losing My Mind (Stephen Sondheim cover)
17. Always On My Mind
18. Dreamland
19. Heart
20. What Have I Done To Deserve This?
21. It’s Alright
22. Vocal
23. Go West
24. It’s A Sin
Ráadás:
25. West End Girls
26. Being Boring
szöveg: Majsa Tibor
fotók: Máté Éva, PSB twitter