Lassan itt a már nálunk is divattá vált halloween, sorra jönnek a horrorfilmek, mindenki előtúrja a Sikoly- vagy hokimaszkot a kamra mélyéről, és lehet még egy tökfaragásra is ráveszi magát. Ugyan nem ennek az apropójából, de nagyon jól időzítve a keményebb műfaj képviselői is megkapták a saját kis rém-adagukat a finn Lordi képviseletében, akikre sok mindent lehet mondani, de hogy szende szűz kisfiúként vagy kislányként állnának színpadra, azt tuti nem. Ezúttal is a Barba Negra deszkáit tisztelték meg, a turnéra az orosz Amalgama zenekar kísérte őket.
Az Amalgamáról nem sok mindent tudtam előzetesen, de az az első szám után átjött, hogy a klasszikus heavy metál iskolát járták. A frontember le se tagadhatná, hogy az öreg Halford nagy hatással volt rá, akár színpadi jelenlétben, akár énekstílusban. Ami viszont feltűnt, de csak a koncert végére tudatosult bennem, hogy ismerős a gitáros. Kéne már egy szemüveg, ugyanis a hathúrost nyúzó srác személyében Vörös Attilát tisztelhettük – pedig még viccelődtünk is rajta korábban, hogy hasonlít a magyar gitárosra. Összességében a közönség vette a lapot, és a srácok zenéje működött köreikben.
Rég jártam Lordi koncerten, szerintem utoljára még a Pecsában, így kíváncsian vártam, hogy mi maradt a zenekar régi fényéből. Abban biztos voltam, hogy a látvány ezúttal se marad el, mindenki elhozza a legszebb szörnygúnyáját a bandából. A horda 2006-ban került be a szélesebb köztudatba, mikor is, mint első finn formáció, megnyerték az Eurovíziós Dalfesztivált a Hard Rock Halleluja című dalukkal, ezután sorra jelentek meg a nemzetközi fesztiválok headliner zenekarai közt.
Kiemelkedő, egyesek szerint megbotránkoztató, avagy démonimádó színpadi megjelenésük egyöntetűen felzaklatta a széplelkű anyukákat és apukákat, kiknek gyerekeik Lordi koncertre akartak menni. Ez, az általam várt polgárpukkasztó látvány nem is maradt el, viszont zeneileg számomra csak a régi slágerek mentették meg az unalomtól a budapesti koncertet. Mr. Lordi picit jobban stand-uposra vette a konferálásait, és az újabb anyagok se kapcsoltak át bennem semmit, a látvány meg önmagában nekem kevés, főleg, ha a zene is inkább a látványt szolgálja ki.
Nem vártam nagy megfejtéseket zenéjüktől, de lehetett volna több szám és kevesebb duma. Az meg a másik fele, hogy az az ominózus playback koncertjük, ahol kellemetlen módon megakadt anno a komplett zenekar, még mindig bennem él sajnos. Most se merném értékesebb testrészeimet rátenni, hogy minden úgy történt, ahogy azt hallottuk, de ez legyen már az én problémám. Ettől még mikor előkerültek a nagy öregek, mint például a Blood Red Sandban vagy a Down With The Devil, bennem is újra felcsaptak tini korom kellemes emlékei is a bandával kapcsolatban. Azért lássuk be, hiába voltak extra produktívak az elmúlt időszakban, mégis a nosztalgiafaktor dolgozik sokunkban, és szerencsére a Lordiék se hülyék. Az biztos, hogy továbbra is tisztelendő akár csak 60 percet is letolni ezekben a szerkókban a színpadon, de természetesen ennél többet játszottak. Örömmel néztem, ahogy a színpadi technikusok se maradtak ki a show-ból, és megkapták a maguk kis jelmezeit.
Igen, a kenyeret és cirkuszt elv még mindig működik az embereknél, ami nem probléma, nem vagyunk ugyanolyanok. Cserébe még így is egy tökéletes búcsúzás volt ez számomra a régi Barbától. Nem voltak méltatlanul kevesen, sőt, és a hangzás ismét szuper volt mindkét előadónál. Megannyi szép és elfelejtett emlék után már az új helyen is kapjuk magunkba a fémet, úgyhogy ott tali.
Setlist:
God of Thunder (KISS szám)
SCG Minus 4: The Carnival Barker
Abusement Park
Would You Love a Monsterman?
Victims of the Romance
Demon Supreme
Dob szóló (Mana)
Blood Red Sandman
Carnivore
Basszus szóló (Hiisi)
Abracadaver
Borderline
It Snows in Hell
Magistra Nocte (Hella billentyű szóló)
Down With the Devil
Believe Me
Gitár szóló (Kone)
Devil Is a Loser
Who’s Your Daddy?
Hard Rock Hallelujah
Nasty, Wild & Naughty
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
