Ötven éve adta először elő a Nazareth azt a Love Hurts-öt, amit anno még Boudleaux Bryant vetett papírra, és mely kerek évfordulót jelen turné hívatott megünnepelni. Egy sikeres feldolgozáson azonban szerencsére messze túlmutat a legendás zenekar munkássága – ebből kaptunk egy 16 számos remek ízelítőt csütörtök este a Dürer Kertben.
Legutóbb két éve járt hazánkban a Nazareth, akkor a Barba Negra Blue Stage-ét vették be. Míg arra a bulira is két rendkívül szimpatikus bandát választottak felvezetésnek, zeneileg már kevésbé tűnt erősnek a bemelegítés, most azonban minden a helyén volt. (Talán a tamokat vehették volna hangosabbra ugyan, de ez legyen a legnagyobb bajunk…) Bár ránézésre azt gondolná az ember, hogy a Grey Attack is már egy szép kort megélt banda, a német négyes csupán bő egy évtizede, 2013-ban alakult Aachenben, és időnként egész modern irányba kikacsintgató hard rockjuk kellemes meglepetést okozott, tökéletesen passzoltak a skótok elé.
A jól megszokott skótdudás, kelta dallamvilágot idéző intro után aztán a fent említett korong egy másik sikerdalával, a Miss Misery-vel csapott a húrok közé a zenekar, majd – akárcsak két éve, amikor ugyanígy alakult a nyitány – 1973-as lemezük címadója (Razamanaz) és az egy évvel később bemutatott kislemezes Shanghai’d In Shanghai következett. A matek az matek, számokkal kár lenne vitába szállnunk, de már itt érezhette mindenki, hogy ezek az 50 pluszos dalok bizony 2025-ben is meg tudják mozgatni a nagyérdeműt.
Persze azt valószínűleg minden jelenlevő jól tudta, hogy a csapatban már csak Pete Agnew az egyetlen eredeti tag – meg nem mondaná az ember, hogy jövőre már a nyolcvanat fogja taposni a basszusgitáros! A dobok mögött fia, Lee ül, aki a legfiatalabb a brigádban a maga 54 évével, a gitároknál az ujjal pengető Jimmy Murrison (61), a fronton pedig az a Carl Sentance, aki a 2022-ben elhunyt, 2013-ban betegsége miatt visszavonult Dan McCafferty utódja, és tökéletes példa arra, hogy 64 évesen se ciki a fekete szemfesték/körömlakk.
Hogy tud saját slágerballadát is írni a banda, annak ékes bizonyítéka a Dream On, egy kis lassúzás után a bulihangulat azonban gyorsan visszatért azzal a Joni Mitchell-dallal, melynek címe már szintén összeforrt a Nazareth-tel. A gyönyörű, mélabús This Flight Tonight ezzel a feszes lüktetéssel kel csak igazán életre, szomorkás témája ellenére is.
Holiday, Sunshine – kicsit megfeledkezhettünk a Dürer falai között a kinti zimankóról, Beggars Day – és a Crazy Horse feldolgozással el is érkeztünk az igazi csúcshoz, amikor felcsendült a Changin’ Times klasszikus riffje. A húzós nótától a Guns N’ Roses Spagetti-lemezére is felkerült tökös Hair Of The Dog vette át a stafétát, mely slágeren szerencsére az idő vasfoga képtelen fogást találni. Ezt persze mi más is követhette volna, mint a Love Hurts, ami talán csak egy kis, szerencsés rétegnél nem hatol zsigerig minden egyes alkalommal, amikor felcsendül valamikor – hát még ha élőben hallhatjuk!
Az est utolsó feldolgozása, egyben a főműsor záróakkordja a Bonnie Dobson cover Morning Dew volt, ráadásként pedig két ’70-es évekbeli szerzemény – Turn On Your Receiver és Go Down Fighting – közé kivételesen egy picit későbbi dal, az 1983-as Where Are You Now is megfért.
Biztonsági játék ide vagy oda – sokat nem változott az elmúlt évek során a zenekar dallistája, ami szinte csak a ’70-es évek slágereire épül –, mégis újra és újra végig tudnám hallgatni élőben ezt a műsort. Akár a jó bor, úgy tűnik a zenekar, és ezek a klasszikus dalok is csak nemesednek az évek során. Arról pedig még véletlen se feledkezzünk meg, hogy ha a koncertprogramból ez kevésbé is jön le, a Nazareth immáron 25 nagylemezzel büszkélkedhet, melyek közül az utolsó kettőt már a jelenlegi énekessel, Carl Sentence-szel írtak és rögzítettek.
Szöveg, fotók: Máté Évi
