Egy „hosszú és furcsa karrier” univerzumába kaptunk bebocsátást a Nick Cave & The Bad Seeds vasárnapi koncertjén, ahol a Red Right Hand éjféli harangszót döngető mámoros delíriuma csodásan megfért a Long Dark Night és az Into My Arms meghitt, sötétséggel küzdő vallomásával. A maratoni, két és fél órás bulin a tébolyig fokozott, lidércnyomásokkal küzdő dalok sűrűjéből az új korong számai mutatták a pislákoló, reményteli fényt.
Az estét a dublini The Murder Capital zenekar nyitotta, ami energiáiban egyértelműen jó választásnak bizonyult. A rock/poszt-punk banda énekese, James McGovern magabiztosan uralta a színpadot, néha még egy-egy poént is eleresztett, mint például, hogyan kerültek szívroham közeli állapotba a hír hallatán, hogy Nick Cave-vel turnézhatnak.
A buli gerincét az augusztusban megjelent Wild God című korong dalai uralták, a setlistben mintegy intermezzóként bukkantak fel a tekintetes életmű korábbi slágerei. A frontember 120 százalékban uralta a teret, egyetlen pillantásával irányította a többezres embertömeget: a dalok közötti szünetben sztorizgatott a következő szerzeményről, a Jubilee Street előtt élcesen, ám egy pillanatig sem bántó stílusban rakatta el a telefonokat, a Tupelo katarzisában pedig egyenesen mikrofonállványként használt egy nézőt, míg képzeletbeli babát ringatott kezében. A színpad előtt Cave egy kis pallón sétálgatott, így a közönség szó szerint a lábai előtt hevert, az énekes sokszor teljesen bele is dőlt a égnek emelt karok sűrűjébe.
A maratoni dalcsokorban a boldogság és a tragédia érzései hullámoztak, már-már az őrületig fokozva a fenteket és a lenteket. A kezdő Frogs dalszövegét idézve, „a szerelem és a fájdalom ámulatában” kapkodta a közönség a fejét. Cave hol a rémálmok és az érzelmi kanosszajárás révületében üvöltött, hol a kis reményt és a szeretet pislákolását hozó új korong dalainak buborékában ringatózott. A frontember szavaival élve, egy „hosszú és furcsa karrier” univerzumába kaptunk bebocsátást, ahol a Red Right Hand éjféli harangszót döngető mámoros delíriuma csodásan megfért a Long Dark Night meghitt, sötétséggel küzdő vallomásával. Az este szépen mutatta, hogy fiai halála után tényleg a zene és a közönség menthette meg Cave-et.
A White Elephant gospelkórusos beteljesülését követően a zenekar levonult, majd az Aréna egyöntetű üvöltése és tapsorkánja kíséretében újra felbukkant egy háromszámos ráadásra. A Papa Won’t Leave You Henry és The Weeping Song slágerek ölelésében játszották az elhunyt, korábban bandatag Anita Lane-re emlékező O Wow O Wow (How Wonderful She Is) dalt. Az énekes teljesen belefeledkezett a zenébe és az emlékekbe: a dal egy pontján meghatottan fordult a kivetítő felé, ahol egykori szerelme táncolt önfeledten.
Az ehhez hasonló őszintén intim pillanatok mellett azért megmosolyogtató gegek is akadtak, például a Conversion záró sorainak vissza-visszatérő kántálása és kántáltatása. A zárásban pedig a közönség lélegzetét visszafojtva ringatózott az egy szál zongorás Into My Arms soraira. Hiába hallottuk már ezerszer a dalt, azóta is nehezen térünk magunkhoz a két és fél órás katarzisból.
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotók: Máté Évi
