Ugyan a nyár utolsó havában járunk, de még bőven tartogat az idei szezon kiváló koncerteket. Ilyen volt augusztus 2-án a brit metalcore banda, az Architects bulija a Budapest Parkban, ahová magam is kilátogattam, nagy örömömre.
Sajnos az est nyitózenekaráról, a Heriotról minden próbálkozásom ellenére lecsúsztam, viszont szerencsére a Sleep Token előadására már sikerült odaérnem. Az előadás szót nem véletlen használtam. Akik az utóbbi időben nem jártak csukott szemmel, füllel, azok minden bizonnyal nem maradtak le arról a hirtelen jött sikerről, amit az amúgy 2016 óta létező brit formáció az idén májusban megjelent harmadik stúdióalbumával, a Take Me Back to Edennel elért. Mindamellett, hogy a brit srácok(?) a mai napig próbálnak az anonimitás misztikumába burkolódzni, az új albumuk zeneileg is igen extravagánsra sikeredett. Igazából nem tudnám megmondani, hogy metal elemekkel fűszerezett pop zenéről, vagy ennek fordítottjáról beszélünk, és sokaknál ez katyvaszként hathat, az biztos, hogy a Parkban megjelent emberek rendkívül élvezték a performanszt, együtt énekelve a Vessel névre hallgató frontemberrel a szövegeket.
Ami bejött anno a Slipknotnak, a GWAR-nak és a Ghostnak, az náluk is működni látszik. Nálam is működött, bár engem sokkal inkább a zene vonzott, mint a titokzatosság. Kíváncsian vártam, hogy az új anyag dalai miként is lesznek élőben prezentálva, és azt leszámítva, hogy eleinte picit halknak tűnt a koncert, nagyon pozitívan érintett. Mondhatni még jót is tett a hangerő „hiánya”, ezzel sokkal érthetőbbé téve a hangképet, a produkció megszólalását. A plusz három vokalistával kiegészült kvartett kilóra megvett engem és a nagyérdeműt is, mind a muzsikával, mind a tagok színpadi jelenlétével. Mondjuk nem cseréltem volna velük a nyári naplemente sugaraiban.
Az egy dolog, hogy maga a produkciónak is jobban állt volna legalább a szürkület, de a hangszeresek és vokalisták szadomazo ruhákra emlékeztető, teljes testet elfedő fekete jelmeze biztosan nem tartozik a nyári komfort szettek közzé, de hát ilyen a showbiznisz. Kíváncsi vagyok meddig fogják tudni tartani ezt a fajta totális anonimitást, bár kedvenc online keresőmotorunk használatával azért lehet már találni találgatásokat, közvetett bizonyítékokat az egyes tagok kilétére. Ugyanakkor személy szerint ez engem addig marhára nem érdekel, ameddig ilyen zenét, ilyen minőségben tudnak produkálni.
Vessel hangja számomra zseniálisan működik akár a poppos részek, akár a Meshuggahra hajazó pincébe hangolt gitáros témák alatt. Bőven elhallgattam volna még őket, de az elhangzott 12 szám így is több mint kielégítően hatott számomra. Őszintén drukkolok, hogy ne csak kezdeti fellángolás legyen a zenekar sikere, és további izgalmas anyagokat prezentáljanak nekünk, természetesen még több koncertet hazánkban, akár headliner státuszban is. Igény láthatólag lenne rá.
Némi kötelező átszerelés és rehidratáció után elfoglalta a Park pódiumát az est igazi főszereplője, az Architects. Mondani se kell, Sleep Tokenék avantgard zenéje után az „építészek” muzsikája egészen máshogy hatott az érzékeimre. Ameddig a Tokenre az előadást kifejezést használtam, addig itt egy ízig-vérig metal koncertet láttam, annak minden pozitívumával és negatívumával. Utóbbit sajnos már az elején megtapasztaltam, miszerint körülbelül a negyedik számra sikerült számomra élvezhető hangzást kicsikarni a hangrendszerből, holott végig ugyanazon a helyen álltam, mint az előző hangversenyen. Mondani se kell, az előzőleg agyonajnározott fellépés után ez picit hideg zuhanyként ért, de szerencsére a folytatás már csak jó dolgokat tartogatott.
Az előző, rideg, kimért, modoros muzsikát felváltotta a pörgés, a vidámabb dallamok és az emberközeliség. Ugyan az Architects is bővelkedik elektronikával, billentyűs részekkel, náluk sokkal inkább a gitárok köré épül a zene. Sam Carter énekes sokkal közvetlenebb volt a közönséggel. Mondjuk úgy nem nehéz, hogy ő kommunikált előző társával ellentétben, de ott ez a fajta elhatárolódás a show része. Carter, mint egy jó karmester hihetetlen szimpatikusan vezényelte végig a bulit és az emberek ették a szavait. Sok dolga azért nem volt, annyira együtt élt közönség és zenekar már az első hangoktól.
Azt külön kiemelném, hogy bár nem tudom pontosan mi volt a probléma, de a szettjük második felében, odafigyelve a közönségre megállította a bulit és próbálta vigasztalni az érintetteket. Számomra ez a fajta kontaktus, egy ilyen kaliberű zenekarnál sokkal többet nyom a latba, mint az elején említett hangproblémák. A technika ördöge sose alszik, de Sam Carter se. Ettől függetlenül a lendület cseppet sem tört meg, sőt, személy szerint azt tapasztaltam, hogy a rajongók még lelkesebben szórakoztak, ezzel egyre több mosolyt csalva a banda tagjainak arcára is. Magamat, aki csak pár éve kattant rá a formációra, is tökéletesen kiszolgálta a bulijuk, ugyanis leginkább az utolsó két albumuk dalait játszották.
A Heriot koncertjét sajnálom, de így is abszolút elégedettséggel távoztam. Megtapasztaltam két olyan koncertet, amik ugyan egészen máshogy, de mégis megérintettek. Mint az érem két oldala, más az alkotás, de az érték ugyanaz.
Szöveg: Hari
Fotók: Hetessy-Németh Tünde (www.koncertmagazin.hu)