A ködös reggelek, a borongós, esős napok, a hamar érkező esték mind-mind kedveznek a depressziónak, a byroni spleen hangulatnak. A kutyaharapást szőrével elvén haladva, legjobb ilyenkor egy jó kis darkos koncerten csapatni, és kiadni magunkból a felgyülemlett belső feszültséget. Remek alkalmat kínál erre Brian Molko és Stefan Olsdal kettősének, a Placebonak bécsi fellépése, november 2-án, a Stadthalléban.
„27-28 év után még mindig vannak rajongóink, és még mindig van közönségünk”
Közel egy évtizeddel az utolsó albumuk megjelenése után a Placebo áprilisban tért vissza a Never Let Me Go című nagy sikerű koronggal, amely a nyolcadik stúdióalbumuk, és az első duóként, miután Steve Forrest dobos 2015-ben távozott a csapatból. Ez lett a legmagasabb listás albumuk, amely az Egyesült Királyságban a 3. helyen debütált, világszerte pedig több országban is az első helyen állt.
A zenekar messziről kitűnt kortársai közül, amikor betörtek a ’90-es évek közepének zenei színterére, nem riadva vissza olyan témáktól sem, mint a szexualitás, a nemek, vagy a mentális egészség. Miután hét albumot kiadtak, és olyan hőseikkel dolgozhattak együtt, mint David Bowie, Robert Smith vagy éppen Michael Stipe, a Placebo inkább a rendszeres turnézással volt elfoglalva, az új zenében reménykedő rajongóik pedig egyre csak várakoztak – még annál is tovább, mint azt bárki gondolta volna.
A frontember Brian számára megkönnyebbülés volt, hogy végre új lemezzel jelentkezhettek; erről társa, Stefan is hasonlóan gondolkodik: „Ez egy nagyszerű dolog. A lemez megjelent, és itt volt az ideje, hogy újra turnéra induljunk, szóval kezdtem izgatott lenni. Úgy érzem, hogy ezúttal tényleg volt időnk elkészíteni egy olyan lemezt, amilyet igazán szerettünk volna, tekintve, hogy több mint nyolc év telt el az előző nagylemezünk óta. Egyfajta sokként élte ezt meg mindenki, ahogy végre kijöttünk ebből az egész furcsa időszakból, de most úgy érzem, hogy van néhány gyönyörű dalunk, amivel útra kelhetünk. Ilyen érzések cirkulálnak bennem. Szóval, most jó helyen vagyok” – mesélte a nyakigláb basszista.
A rajongók, akik azóta már több tucatszor meghallgatták az új albumot és kívülről fújják a dalszövegeket, valószínűleg egyetértenek azzal, hogy ez a lemez tökéletes lenyomata annak, amin a világ az elmúlt években keresztülment, de Brian többször is kihangsúlyozta, hogy a Never Let Me Go nagy része még azelőtt íródott, mielőtt minden igazán rosszra fordult volna.
Így nyilatkozott a Placebo dalnoka: „Hogyan tükrözi ez a lemez azt, ami ma a világban történik? Nos, azt hiszem, a bizonytalanság, a paranoia, mindenféle tragédia, az egyenlőtlenség, tudod, amit mindenhol látni kezdtünk. Ez a sok fájdalom és kétségbeesés befolyásolta a lemez hangulatát. De azt mondanám, hogy a dalszövegek 85%-a még a Covid előtt íródott. Szövegileg fontos volt számomra, hogy ne korunk pestiséről készítsek lemezt. Szerintem ez már az elejétől fogva tökéletesen elavultként hatott volna. Néha csak úgy önmagáért veszel fel egy lemezt, és csakis arról szól, amit csinálsz, szóval ne próbálj meg divatos lenni, mert mire befejezed a lemezed, a divat már rég megváltozott, és egyáltalán nem leszel divatos. A karrierednek is jót tesz, ha ragaszkodsz ahhoz, ami a lényeged, és elfogadod a tényt, hogy a legtöbbször nem leszel divatos. A legtöbbünknek így sikerült hosszú életet elérnie a könnyűzenében, a Depeche Mode-tól kezdve a The Cure-on át, ez egyfajta ragaszkodás az egyedi vízióidhoz.”
A Placebo visszatérésének hírét mindig is lelkesen üdvözölte hatalmas és hűséges rajongótáboruk, de a lockdown azért Brianből is előhozta a kétségeit, ez az időszak időt adott neki arra is, hogy igazán átgondolja a művészi pozícióját. „Számomra az egyik dolog, ami annyira elbizonytalanított a lockdown alatt, az volt, hogy nem lesz közönség, sőt az a lehetőség is reálisnak tűnt, hogy egyáltalán nem koncertezünk többé. Azt hiszem, rendkívül szerencsések vagyunk, mert 27-28 év után még mindig vannak rajongóink, és még mindig van közönségünk. Ez olyan valami, amire mindig is támaszkodhattam, hiszen nem számít, mennyire rontod el az életed, vagy éppen milyen katasztrófák történnek a világban, mindig lesz közönség, akiknek koncertet adhatsz, de ez a hitem a lockdown alatt valahogy elveszett. Hirtelen olyan kérdéseket kezdtem el feltenni magamnak, amiket még az eddigi karrierem során soha, például, hogy ’Van-e jövőm?’. Számomra a lezárás előtt nyilvánvaló volt, hogy mindig is lesz jövőnk. Nézd, még mindig itt vagyunk. Sok zenekar, akik velünk egy időben kezdték, már nem létezik, vagy mert abbahagyták, vagy mert a közönségük elhagyta őket. Szóval szerintem rendkívül kiváltságos helyzetben vagyunk. De nem akarok úgy tenni, mintha csak azért, mert elértünk valamiféle hosszú karriert, művészileg felsőbbrendűek lennénk. Michael Bublé karrierje is hosszú életű. Ahogy Barry Manilowé is. Szóval sosem tudom, hogy amit csinálok, az művészi értéket képvisel-e, mert folyamatosan megkérdőjelezem magamat” – elmélkedett Molko.
Az album megjelenésével a zenekar ismét turnéra indult, amellyel november 2-án a bécsi Stadthalle koncertszínpadán láthatjuk őket. Brian számára ez egy olyan dolog, amit már alig várt, de egyben nem kevés aggodalmat is okozott neki. „Egyrészről kétségbeesetten szeretnék újból a színpadon állni, és azt csinálni, amiben a legjobb vagyok, de mivel volt egy kis szünet, ideges is vagyok emiatt. Nem hiszem, hogy ilyen ideges lennék, ha nem lett volna ez a kétéves kényszerszünet, de mivel itt volt, és elvesztettük a lendületet, most kevésbé mennek automatikusan a dolgok. Korábban nem gondoltam a fellépésekre. Most minden kis részleten agyalok. Hónapokig gyötrődtem például a gitár pedálom miatt. Szóval izgatott vagyok, de azt hiszem, ez egy nagy kulturális sokk lesz, még akkor is, ha már huszonöt évnyi élő koncertezés van mögöttünk. Olyan, mintha belebújnál egy régi cipőbe, ami nem ugyanolyan érzés, vagy nem az, amire számítottál, de majd újra megszokod.”
Az eddigi fellépések alapján úgy tűnik, mind a Placebo, mind pedig a rajongóik jól érzik magukat a koncerteken. A műsorban az új lemez dalai mellett olyan slágerek szerepelnek, mint a For What It’s Worth vagy a Too Many Friends. Legkésőbb a The Bitter Endnél pedig teljes extázisban ünnepel mindenki. A Running Up That Hill című Kate Bush-covert is mindenhol frenetikusan éljenzik a rajongók, mely most a Tears For Fears Shoutjához készült feldolgozással egyetemben egy speciális dupla A-oldalas vinylen is megrendelhető. A dizájnért Stuart Semple festőművész felel.
A bécsi Placebo koncertre itt kaphatók jegyek.
Janurik János