Idén is megnyitotta kapuit a Budapest Park, így én is elkezdtem turkálni a programjukban, hogy mi az, amivel bekezdeném a szezonjukat. Ezúttal egy olyan koncertre esett a választásom, mely picit kívül esik a komfortzónámból. Egyfelől ritkán járok magyar produkciókra, másrészt jelen esetben a zenei stílusok is picit tájidegenül hatnak a fülemnek. Alternatív és avantgarde black metal. No főleg az utóbbi volt az, amire rendkívül kíváncsi voltam, hogy mit tud egy Park méretű helyen.
Csalódnom kellett, nem kicsit, nagyon. Pozitívan. A május 11-én megrendezett Thy Catafalque és Platon Karataev koncertekre ugyanis meglepően sokan kíváncsiak voltak, még a borús, esős idő ellenére is. Utóbbi körülmények amúgy igen jól működtek a két banda zenéjének hangulatával.
Tekintve, hogy a Budapest Park évről évre a fejlődésre, megújulásra törekszik, minden első buli izgalmas, hogy mit és hogyan sikerül a sajtótájékoztatón beharangozott újításokból megvalósítani. Személy szerint engem a koncerttechnikai dolgok különösen mozgatnak, így a figyelmem leginkább arra összpontosult, és igen, valóban működik a dolog. Illetve részben, de erre később kitérek.
Az est első szereplője, a 2016-ban alakult kvartett, a Platon Karataev hozta az est alternatívabb, merengősebb vonalát. A stílusban való „jártasságomat” tükrözi, hogy a formáció ezidáig ismeretlen volt számomra, amit egyszerre sajnálok, de értek is. Sajnálok, mert a srácok rendkívül hangulatos, néhol folkos elemekkel tűzdelt, nyugtató hatású zenét játszanak, másfelől értem miért került el (zenei korlátoltságomtól függetlenül). Nekem félóra bőven elég lett volna belőlük élőben, mutatóba. Mint a helyszínen számomra is kiderült, nem előzenekar/főzenekar felállásról volt szó, hanem mindkét banda teljes műsort tolt, és sajnos élőben Platonék picit unalomba fulladtak. Pedig tényleg tetszett, jól is szóltak, nézők is voltak szép számmal, sőt, azóta elő is került egy-egy számuk a lejátszómban, de mégis. Sokkal inkább tudom elképzelni őket egy belvárosi underground klubban, vagy egy meleg nyári éjszakán, egy tematikusabb fesztivál közepes méretű színpadán, és itt visszakanyarodnék a Park idei egyik újítására, miszerint megnövelték a színpad méretét.
És ez miért érződik jelen pillanatban negatívumnak? Mert sajnos nekem a négyesfogat eltűnt a hatalmas színpad mélységeiben. Hiába a rendkívül hangulatos háttérvetítés, hiányérzetem volt. Ez azért is érdekes számomra, mert előző írásaimban többször kitértem már erre a látvány kontra zene arányra, és mindig arra jutottam, hogy sokszor a vizualitás a zene rovására megy és ez nem fain. Na itt most átestem egy picit a ló túloldalára, miszerint hiába a hibátlan muzsika, muzsikálás, kevés volt a vizuális inger. Még szerencse, hogy nem én vagyok a célközönség, és a nézőtér nagy része érezhetően át tudott állni a Platon Karataev hullámhosszára. Félreértés ne essék, tényleg jót zenéltek a srácok, és én is hallgatgatom már őket, ez csak az én iszonyatosan szubjektív véleményem.
Rövid átszerelés után elfoglalta helyét a színpadon a Thy Catafalque. A Kátai Tamás által megálmodott produkcióra több szempontból is kíváncsi voltam. Egyfelől egy black metalt játszó formáció hogyan tud közönség szempontjából érvényesülni egy olyan szórakozóhelyen, mint a Park, ahol a különböző rádióbarát zenét toló előadok hétről hétre teltházra rakják a nézőteret, egy ilyen rétegstílussal (tőlem olyan távol áll a black metal, mint Vince Neiltől manapság a jó éneklés), illetve annyi jót hallottam a produkcióról több különböző forrásból, hogy akár féllábbal is, de meg akartam tapasztalni eme vélemények hátterét. Tekintve a zsánerrel való kapcsolatomat, eléggé vakon álltam a dologhoz, hiába fordult meg több ismerősöm is a formációban.
Azt tudtam, hogy nem egy mostani dologról van szó, de arra nem is számítottam, hogy a projekt már 1998 óta létezik, és eddig nem kevesebb mint 10 albumot tudhat maga mögött, júniusban pedig jön a friss anyag is, az Alföld. Így már érthető volt számomra, hogy a rossz idő ellenére is, a kezdésre egészen szép számmal tette tiszteletét a nagyérdemű. Hangzásban eleinte akadtak problémák, de ez már-már hiányzott is, az élő zene szépsége, viszont itt már a látvány jobban működött nekem. A színpad elsőre itt is „üresnek” hatott, viszont az iszonyatosan hangulatosra és látványosra sikeredett háttérvetítésnek, a Park frissített fénytechnikájának (amire eddig se volt panasz), illetve a mozgalmasabb zenének és zenészeknek köszönhetően már jobban élt a színpad.
Egyéb díszlet, molinók, külön emelvények, stb. náluk se voltak, mégis valamiért jobban működött számomra a produkció. Na de a lényeg, a zene, amitől a legjobban „féltem”. Igazából nem tudnék és nem is akarok róla rosszat mondani. Azt gondoltam, hogy nem egy tipikus norvég, templomégetős cuccot fogok kapni, de egy ennyire komplex, változatos és impulzív élményre nem számítottam. Főleg arra nem, hogy tetszeni fog. A zenészek kiemelkedő teljesítményéből külön kiemelném a két hölgy, Dudás Ivett és Horváth Martina fület melengető produktumát. Külön-külön is zseniálisat alkottak, de mikor együtt énekeltek, az olyan szinten maradandó élményt okozott, mint kezdő szakácsnak az első sikeres buggyantott tojása.
Kátai Tamásnak és zenész, illetve produkciós társainak olyan szintű produkciót sikerült színpadra ereszteniük, ami nemcsak itthon, de bármilyen nemzetközi fesztiválon, vagy akár önállóan is megállja a helyét. Bátran tudom ajánlani bárkinek őket, még az olyan csökött fejűeknek is, mint jómagam, mert garantáltan úgy megy haza a koncert végén, hogy valami olyat látott, hallott, amit itthon ritkán lehet. Kapni is kell az alkalmon, hiszen mivel projektről beszélünk, és kb. minden tagnak megvan a saját zenekara (lásd Bokodi Bálint énekest, aki csak azért nem vendégeskedett még az összes mostani metal zenekarnál, mert még csak az 50 százalékuk kérte fel erre), ezért igen ritkán kaphatjuk el őket élőben, ami nem is feltétlen baj. Végül az időjárás sem alakult annyira szörnyűen, enyhe esőt azért kaptunk, de jelen esetben talán ki merem jelenteni, hogy inkább hozzáadott a hangulathoz, mint megpecsételte volna.
Szumma szummárum érdekes és pozitív érzésekkel, tapasztalatokkal gazdag estet zártam, akár önismereti szempontból is. Köszönet érte a két bandának, a Platon Karataev-nek és a Thy Catafalque-nak, illetve a szervezőknek és a Budapest Parknak, hogy „tető” alá hozták ezt a különös zenei élményt.
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
