2010-ben volt szerencsém először az Andy LaPlegua-vezette formációhoz, amikor is úgy döntöttek, hogy miután előző nap felvezették az arénás Rammstein-koncertet, pihenés helyett inkább adnak egy önálló bulit is, és annak rendje módja szerint szinte darabokra szedték az A38-at. Az állam egy darabja azóta is a hajópadlóba lehet valahol ékelődve, s bár az évek során a csapat felállása és zenéje is változott, megmaradt elképesztő energiájuk, amit vasárnap a Barba Negrában is megtapasztalhattunk.
Hiába lett remekül eltalálva az est felhozatala, a zárt tér – csak kint üzemelő pultokkal –, a nyárias időjárás, és a vasárnapi időpont se tett valószínűleg túl jót a bulinak, amit leginkább a hazai nyitóbanda, a Kr3ll érezhetett meg. A trión azonban nyoma se volt a hálátlan feladatnak, Linda Daemon igyekezett többször is megszólítani a korai madarakat, kicsit talán lehetett volna erőteljesebb a színpadi mozgás, de dallamosabb ipari zenéjükkel így is tökéletes felvezetésnek bizonyultak a ránk váró arcletépés előtt.
Következőként Mimi Barks robbant nyers energiájával a színpadra. Az extrém külsejű, most épp piros szemekkel igéző fiatal előadóról túl sok információ nem lelhető fel, első albuma 2019-ben jött ki, alkotott Berlinben, majd visszatért Londonba, ahol saját bevallása szerint leginkább a szomorúságot próbálja átfordítani, és dühös zeneként tálalni, mindezt egy befoglalt raktárból, ahol sokadmagával él. Ez az őszinte, nyers attitűd a budapesti bulin is átjött, és a már valamelyest gyarapodott közönség is be-bemozdult Mimi doomtrapjére.
Andy LaPlegua 2003-ban alapította a Combichristot, az azóta a zenekarban közreműködők listája pedig igencsak népes. A jelenlegi felállásban csupán Eric13 és Elliott Berlin számít régi motorosnak, bár a már említett 2010-es hajóromboláson még ők is messze voltak a Combi-tagságtól. Az azóta eltelt 12 év alatt pedig – mi közben még legalább négyszer láttam a formációt – a zenekar úgy „komolyodott meg” hogy pusztító energiájukból mit sem vesztettek.
Combichrist – A38 2010.
Ipari mennyiségű vízbe ugyan nem borítják már a színpadot, hogy az amúgy is látványszámba menő dobosok játéka még szemrevalóbb legyen, és nem is szedik már – szó szerint – darabokra a világot jelentő deszkákat a ráadásra, mégis az első pillanattól igazi őserővel veszik be nem csak a színpadot, de az egész termet, amire szinte lehetetlen nem megmozdulni.
Andyék zenéje mára egy jóval metálosabb irányt vett, ahol nagyobb teret kapnak a hangszeresek, többször éreztem úgy, mintha csak egy Nine Inch Nails-koncerten lennék, a dalok még mindig hihetetlenül fogósak, csak úgy tapadnak az emberre, melyek önfeledt szórakozásra épp úgy alkalmasak, mint kiüvölteni magunkból világfájdalmunk. A záróakkord „What The Fuck Is Wrong With You?”-nál sem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért kiabálta torkaszakadtából a címadó rigmust még az is, aki életében először hallotta a nótát. A csapat szerencsére visszajáró vendég hazánkban, és igaz, hogy még csupán két nap telt el a buli óta, de máris alig várom a következőt.
