Nem véletlenül választottam a Simply Red egyik legnagyobb slágeréből, az 1995-ös Fairgroundból egy sort a beszámolóm címéül. Az elmúlt hónapok, évek több olyan történést is hoztak magukkal, melyek az egyes emberek, valamint egész közösségek életét negatív irányban befolyásolták. Az egyik legjobb lélek-gyógyír ezekre a problémákra a zene, amit azonban jó lenne már kicsit a nappalin kívül is élvezni.
Látni a zenészek átszellemült arcát, érezni, hogy ugyan csak neked szól az a pillanat, mégis több száz vagy ezer ember érzi ugyanezt körülötted, végül viszitek haza, mégis személyre szabottan. Igen, egy jó kis koncert után sóvárogtam. Így szinte hirtelen felindulásból döntöttünk úgy a párommal, hogy magunk mögött hagyjuk a hétköznapok gondjait, és ezen a kora decemberi estén Bécsbe vesszük az utunkat, hogy élőben is megnézzük a popzene egyik leghíresebb vörös üstökét, Mick Hucknallt, és az ő csapatát. Bíztunk benne, hogy az elmúlt hetekben újra elővett Simply Red slágerek valóban úgy fognak majd szólni, ahogy azok lenyomatát hangban és képen számos koncertfelvétel őrzi. Csak nem lehet véletlen, hogy – ha szemedet egy pillanatra behunyod –, nem tudod eldönteni, hogy az 1992-es A Starry Night címre keresztelt hamburgi koncertfilm vibrál-e a TV képernyőn, vagy pedig a Simply Red kvázi búcsúturnéjának képkockái peregnek a Sydney-i Operaházban felvett live videóról, 2010-ből.
Mick Hucknall ugyanis nem hajlandó öregedni. A hangja legalábbis megdöbbentő módon megőrizte a frissességét. Úgy is mondhatnám, hogy Mick – mint egy jó bor, amit ő maga is kedvvel kortyolgat – most érett be a saját hangi adottságaihoz. A korosodást nem nyűgként megélő, hanem remekül, egy csipetnyi humorral kezelni tudó popsztárral készült számos interjút megnéztem és hallgattam, és mivel azt ígérte, hogy a koncertjeire jegyet váltó rajongók azt kapják majd, amire befizettek – egy kis kitörést a szürke hétköznapokból -, úgy éreztem, ez az, ami most nekem, nekünk kell. Fel hát, Bécsbe!
Amikor december 2-án kora este fázósan toporogtunk a Stadthalle északi oldalának beléptetője előtt, még csak kisebb csoportokba verődött, hozzánk hasonló korú, vagy még idősebb párok, baráti társaságok várták a kapunyitást. A koncertszervezőktől kapott infó szerint telt házra számítottak Bécsben, de akkor még nem sokat agyaltam ezen, mindössze szerettem volna a sportcsarnokon belülre kerülni, mielőtt sikerül begyűjteni egy alapos megfázást. Ha nem is svájci, de osztrák precízséggel fél hétkor megnyíló kapukon való belül jutás után jól esett a kabátot magunkon tartani, így sétáltunk be a küzdőtérre, ahol akkor még csak lézengett a közönség. Nem így terveztük ugyan, de pár perc múlva már a színpad előtti korlátot támasztottuk, és azt ismételgettük, hogy „ilyen nincs”… Ezért is jó Bécsben koncertre menni, mert nincs az a lökdösődés, tolakodás az első sorokért. Valahogy itt „halvérűbben” állnak hozzá ezekhez a dolgokhoz. Szerencsére a koncert hangulatára mindez nem volt kihatással.
Az osztrák közönség történetesen egy helyi zenekart (Luke Andrews Band) kapott bemelegítés gyanánt, de mivel ők Angliában próbáltak szerencsét, és részben az egyik Simply Red tag, a billentyűs Dave Clayton segítségével készítettek lemezt, így a német nyelven zajló kommunikáción túl nem érződött igazán, hogy alsó-ausztriai fiúk (és egy lány) zenélnek a színpadon. A zenekarvezető Tom Traint, és az énekes, Luke Andrews egyébként nemrégiben így nyilatkozott egy helyi lapban a megtisztelő felkérésről: „Nekünk, mint nemzetközi menedzsment és nagy kiadó nélküli zenekarnak, mindez hatalmas siker, egy mérföldkő. De azt is megerősíti, hogy türelem és kemény munka kell ahhoz, hogy hosszú távon fenn tudjunk maradni a zeneiparban.”
A szimpatikus csapat kellemes country-popja után rövid színpadátrendezés következett, majd lazán – ahogy azt egy jazz-funk-soul-reggae-popot játszó zenekarhoz illik – besétált a színpadra Mick Hucknall és bandája. Mick, mintha épp most támasztotta volna le mociját a Stadthalle elé – ugyan, saját bevallása szerint túlságosan félős lenne a motorozáshoz –, pólóban, bőr(hatású) naciban, és napszemüvegben celebrálta a műsort. Mick, igen, ezt nem bizalmaskodásnak, vagy szemtelenségnek szántam, hiszen ő is csak így, egyszerűen konferálta fel saját magát, amikor a koncert közben bemutatta a Simply Redet. Ami igazából a kezdetektől fogva ő, egy személyben. A jelenlegi kísérői – Kenji Suzuki, Ian Kirkham, Dave Clayton, Steve Lewinson, Roman Roth és Kevin Robinson – azonban nem csupán session zenészek, hanem a világ egyik legprofibb zenekara, aminek tegnap este többször is tanúbizonyságát tették. Az aranytorkú bandavezér is számtalanszor hagyta kibontakozni őket, és vonta be kísérőit a show-ba.
Igen, arany rejlik abban a torokban a vörös fürtök alatt, mert Mr. Hucknall csak testben öregedett, az arcán a ráncok alatt ugyanaz a kisfiús-csibészes mosoly bujkál, amivel annak idején számtalan nőt levett a lábáról – a szó szoros, és átvitt értelmében. De mit sem ért volna ez a mosoly a hang nélkül, amit csupa nagybetűvel is írhattam volna. Lehet, sőt biztos, hogy voltak balhés évei ennek a vörös ördögnek – itt az énekes Manchester United szurkolói mivoltára utaltam, nem az esetleges bűneire –, de az énekhang nem esett áldozatául az éveknek, amiket a Holding Back The Years című balladával olyan torokszorítóan sikerült a Stadthalléban is megidéznie.
De a Simply Redet nem csak a balladák tették naggyá, hanem a szerelmesen erotikus, vagy erotikusan szerelmes táncolható popdalok, mint az It’s Only Love, a Something Got Me Started vagy a Sunrise. Mick ugyanis nagy hódolója (volt) a szebbik nemnek. Hogy ez egy anya nélkül felnőtt fiú szenvedélytől fűtött, és szerelemre éhes menekülése volt a családból hiányzó női alak, egy puha ölelés felé, nem vagyok pszichológus, hogy kiderítsem, de a Simply Red még mindig nagyon meggyőzően adja elő ezeket a szerelem-himnuszokat. De csak óvatosan, hölgyeim! Mick már jó ideje fix házasságban él, és büszke apuka. A hiperszexi Sunrise előadása közben viccesen a jegygyűrűjére is mutatott a következő sorok éneklésekor:
„…You’ve got the body, now you want my soul / Don’t even think about it, say no go…” („…Megkaptad a testem, most a lelkemet akarod / Ne is gondolj rá, mondj nemet!…”)
A Simply Red azonban nem csak a csalódott, vagy éppen boldog szerelmes dalokban remekelt, hanem a társadalomkritika, a szociális érzékenység sem hiányzott a palettájukról. A csapat névválasztásánál ugyanis nem csak Mick hajszíne, vagy a már említett, Manchester United iránti futball-szurkolói elköteleződése játszott közre, hanem a baloldalisága is. Mindez persze nem csoda, hiszen igazi proli környéken nőtt fel, egy elvált apa gyermekeként, aki gyakran új cipőt sem tudott venni a fiának, hiába hajtotta szét magát a melóban. És ugyan Micknek jó ideje nincsenek már anyagi problémái, de a Simply Red első nagy slágere a Money’s Too Tight (To Mention) még mindig stabilan a koncert-repertoár része. De említhetnénk még a Your Mirror című számot is, melynek következő sorai (sajnos) továbbra is érvényesek több országban is…
„…We’ve got to stand up for ourselves
Even if a leader so cold wants to glory himself
We’ve got to be strong
Even if our reasons seem wrong…”
(„…Ki kell állnunk magunkért
Még akkor is, ha oly hideg egy vezető, hogy dicsőíteni akarja magát…
Erősnek kell lennünk,
Még akkor is, ha az érveink rossznak tűnnek…”)
De ezen az estén azért voltunk együtt, hogy kicsit elfeledjük a világ és a magunk gondjait, hiszen a fent említett dal szövege is így folytatódik:
„…Hold it! It’s wrong
Even the birds still sing their faithful song
And your beauty lies within you
Look in the mirror baby…”
(„…Állj! Ez így rossz.
Még a madarak is éneklik hűséges dalukat,
És a szépséged ott rejlik benned.
Nézz a tükörbe, bébi…”)
Így a koncert üzenete számomra egyértelműen az volt, hogy próbáljunk pozitívak maradni – tudom, ez a Covid idején egy kicsit kétértelmű, megjegyzem, a banda is túlesett rajta, leszámítva a basszerosukat, Steve-et, aki azóta a Superman becenévnek örvend a csapatban (mindezt Mick mesélte el a koncert közben) –, örülni magunknak, és embertársainknak. Erre az érzésre rásegített egy friss dal a Simply Red repertoárból, aminek előadásához Mick a közönség segítségét kérte a ráadás-blokkban.
Ennek címe Better With You, és ez utalt a fent említett pandémia utáni első közös(ségi) élményekre, mint ez a koncert is, ami az If You Don’t Know Me By Now-val ért véget, amihez kis gyertyalángok – lehet, hogy mobiltelefonok, de Advent idején gondoljunk inkább gyertyákra – adták meg a közönség felől a lélek-feedbacket. Igenis, az ember alapvetően jó, és az ilyen jó zenék ki is hozzák belőle a jóságát. Én legalábbis ebben bízom. Szerintem a Simply Red is. Várjátok, és fogadjátok tehát odahaza, Budapesten december 6-án kellő tisztelettel és szeretettel ezt a lelkes kis csapatot, és higgyétek el, megtelnek majd a lélek és a szív kiscipői, csak tegyétek ki őket bátran Mick-Mikulásnak! Ő biztosan kiteszi majd nektek a szívét és a lelkét, erre garanciát vállalok.
Janurik János tájékoztatta az otthoni zeneszerető olvasót Ausztriából.
A budapesti Simply Red koncertre jegyek a Live Nation oldalán válthatók.
Szöveg és fotók: Janurik János
