Déjà vu érzés. Valahogy ezzel tudnám jellemezni a Scooter idei Budapest Parkos fellépését. A germán rave/techno trió, nyugodtan fogalmazhatok így, hazajár országunkba, hiszen a covidos kényszerpihenőt leszámítva, legalább 10 éve rendszeres látogatója valamelyik fesztiválunknak vagy szabadtéri szórakozóhelyünknek, a Park színpadán például 2014 óta visszatérő vendégek. Mivel a retro fénykorát éli, cseppet sem volt meglepő, hogy a június 3-án tartott koncertjük már a kihirdetés napja után nem sokkal teltházas lett.
Érkezésünkkor már javában dübörgött a buli, épp Náksi szolgáltatta a talpalávalót, és ameddig egy rock vagy metal produkciónál a felvezető bandára még csak szállingóznak az emberek, addigra itt már majdnem tele volt a nézőtér, és mindenki ropta a táncot, főleg mikor felcsendült a Soho Party legendássá vált, az Éjjel soha nem érhet véget című foci eposza. Egészen más világ ez, de nincs is ezzel baj, sőt. Akarva, akaratlanul átveszi az ember ezt az önfeledt hangulatot, és ameddig egy rockbulin sokan a zenészekre, a hangzásra koncentrálnak, addig itt ennek nyoma sincs, csak a tánc és a party a lényeg.
A Scooter a 20:30-as kiírthoz képest némi csúszással kezdett ugyan, de ez a kutyát se érdekelte. Az első hang felcsendülésével beindult a zenei gépezet. Tűzcsóvák, hangágyú és táncos lányok. Hmm… idén már láttam ilyet, csak az sokkal kevésbé volt élvezhető. Eddig is azt éreztem, hogy H. P. Baxxter és kompániája az elektronikus zene rocksztárjai, de most még pontosítanék, az elektronikus zene Mötley Crüe-je, csak jobb kiadásban. Mr. Baxxter konkrétan nem tudom mit csinál magával, talán formalinba áztatott takaróval alszik esténként, vagy megtalálta a Szent Grált és az örök ifjúság receptjét, de még mindig úgy néz ki, mint aki most ugrott le a 90-es évek német Viva Tv egyik adásából, Schobert Norbit megszégyenítő módon megmozgatni a népességet, 60 évesen. Mert népesség ugye volt rendesen. A rockertől a komoly üzletemberig, minden megtalálható volt a közönség soraiban.
A látványos színpadképet bármelyik metalbanda megirigyelhetné, hiszen ahogy már írtam, volt minden. Hangzásra ki se térnék, hiszen a srácoknál ez nem tét, nincsenek világot jelentő megváltások, mikrofonozott gitárok, vagy egyéb „marhaságok”. Szimplán tolják azt, ami 1993-as megalakulásuk óta üzembiztosan megy, az pedig a felfokozott bulihangulat gerjesztése. Dalok tekintetében ugyan kaptunk némi vérfrissítést, hiszen a rogyásig mantrázott slágerek után, 2021-ben megjelent a God Save The Rave albumuk, de be kell látni, hogy a klasszikusok azért még mindig nagyobbat ütnek, legalábbis számomra. Jó, a FCK 2020 azért nagy kedvencem lett, ha lehet ilyet mondani.
Valamiért anno a Scooternek sikerült elérnie nálam, hogy odafigyeljek rájuk, talán pont azért, mert nem csak egy DJ bohóckodását láttam, hanem Baxxter mögött azért rettentő profi zenészek is közreműködtek, és működnek is mai napig. Ugyan a brigád némileg cserélődött, és azt se tisztem eldönteni, hogy a zenei alap playback-e, vagy tényleg a két billentyűs tolja részben a dolgot, de szerintem ebben a műfajban ez marhára mindegy. Ahogy már írtam, Scooterre nem feltétlen az olyan szőrszálhasogató emberek mennek, mint én, hanem akik szimplán egy jó bulis eseményre vágynak.
Azt azért hozzátenném, hogy némileg panaszosan távoztunk a kolleginával, hiszen érzésünk szerint valami technikai probléma miatt (vagy mert annyira átéltük a flow-t), kevésnek tűnt a program, hiába tették fel az élet nagy kérdését, miszerint How Much Is The Fish?, vagy tettük fel mi, hogy ki az a Paul a Paul is Dead alatt, azért volt hiányérzetünk, amit a galérián velünk együtt tomboló anyuka és fia páros látványa se tudott kielégíteni. Kérdem én, hol maradt a Fire, amire már 97-ben, a hírhedten klasszikussá vált Mortal Kombat 2 film alatt ráztam a nyalókát? Tessék legközelebb egy becsületes Best Of produkcióval jönni és kihasználni a megengedett műsoridőt, mert jelen esetben a kései kezdéssel és a jóval 22:00 előtti befejezéssel ez kicsit karcsú volt, és örömmel fogadtuk volna egy több klasszikussal megtűzdelt, 110 százalékos Scooter élményt.
Szöveg: Harsányi Péter
Fotók: Máté Évi
