M, mint Mode; M, mint Mexikóváros; M, mint mozi; M, mint megállíthatatlanok…
Lassan három éve már, hogy a Depeche Mode előrukkolt pályafutása eddigi utolsó albumával, a Memento Morival. A cím egyszerre szólt egy fájdalmas veszteségről – Andy Fletcher váratlan haláláról – és az élet mulandóságáról. Azóta a zenekar és a rajongótábor is az M betű bűvöletében él. És nem véletlenül: a megfogyatkozott, két alapítóra zsugorodott banda az elmúlt húsz év talán legerősebb nagylemezét tette le – közvetlenül a koponya mellé.
A gyászos cím azonban nem változtatta a turnét utazó rekviemmé. Bár természetesen megvolt a főhajtás Fletcher előtt, a Depeche Mode a Memento Mori turnén megmutatta: megfogyva, de törve nem, él és ünnepli az életet. A halál ott lebeg ugyan – mint a koncertszínpadot uraló hatalmas M árnyéka –, de a tűz még ég. Ahogy az Insight mondja: the fire still burns.
Most mindezt képen és hangon keresztül is visszakapjuk. A filmért a 45 éves mexikói rendező, Fernando Frias felel – akinek „Már nem vagyok itt” című filmjét annak idején az Oscarig tolták olyan nevek, mint Guillermo del Toro. A hangzás pedig Marta Salogni munkája, aki az albumot is mixelte. A Memento Mori cím szinte kijelölte, hol készülhet a koncertfilm: ott, ahol az elhunytak tisztelete és a halandóság ünneplése több ezer éves hagyomány: Mexikóban. A koponya alakú cukorkák, a csontokkal díszített kenyerek, José Guadalupe Posada csontvázai, a „calavera”-irodalom – mind ugyanazt az elegáns, mosolygós szembenézést képviselik az elkerülhetetlennel, amit a Depeche Mode zenéje is hordoz.
Talán meglepő, mennyire rezonál mindez Mexikó lakosságával, hiszen Európából nézve más zenei gesztusokat társítunk ehhez a kultúrához: a mariachit, a rancherát, nem pedig a sötétebb tónusú elektronikus pop/rockot. De a DM koncertjei mindig is közösségi rituálék voltak, ahol a melankólia felemel, és ahol tízezrek éneklik ki Dave-vel és Martinnal együtt a saját fájdalmukat. Aki egyszer megérzi ezt a vibe-ot, nem szabadul.
Mexikó pedig évtizedek óta elemi erővel reagál rájuk. 1993 decemberében jártak ott először, mindjárt dupla koncerttel a főváros Sportpalotájában. A Touring The Angel óta pedig visszatérő vendégei a Foro Solnak. Egy ilyen ország rajongása egyszerűen megérdemelte, hogy megörökítsék – a téma tényleg ott hevert a földön, csak le kellett hajolni érte. Hol másutt foroghatna a Memento Mori koncertfilm, ha nem ott, ahol a koponyadíszek háromezer éve részei a kultúrának? Az egyszerűen csak „M”-nek nevezett film így Mexikóról, a Mode-ról, a Memento Moriról és a mindezt vizuálisan összefogó koncertszínpadról is szól.
A Depeche Mode legendás koncertfilmjeinek – The World We Live In…, 101, Devotional – sokáig nem akadt méltó párja. Anton Corbijn One Night In Paris-a még visszaadott valamit a klasszikus „depesmódos” élményből, de a többi film mindig sántított egy kicsit. Most azonban úgy tűnik, Fernando Frias alkotása odaér melléjük – legalábbis, ami a három telt házas mexikói este képi mementóját illeti.
A kameramunka izgalmas: szokatlan beállítások és kameraszögek, közeli, minden ráncot és ősz szőr-, és hajszálat felvállaló felvételek – amelyek emlékeztetnek, hogy hőseinkre is hat az idő –, művészi képmontázsok, kollázsok. Ami a film Mexikóra, a helyi halál-kultuszra és a rajongókra fókuszáló részét illeti, abból jöhetett volna több is. Látunk ugyan megdöbbentően elkötelezett fanokat – néha nehéz eldönteni, Manson- vagy death metal-koncertre készültek-e –, de jó lett volna, ha mesélnek arról is, mit jelent számukra ez a nagyon is európai zene.
A 101 amerikai tinijei, korai húszasai – néha idegesítően, de – jól tükrözték a saját közegüket, lázadásukat, útjukat Los Angeles ikonikus baseballstadionjáig. Itt most hasonló mélységre lett volna lehetőség – csak épp izgalmasabb közegben, mint a buszozó, elkényeztetett jenki fiataloké. Ehelyett csak annyi hangzik el: annak idején VHS-kazettákon terjedt az ige. Erre persze minden kelet-európai rajongó elégedetten bólogat a moziban – ismerős kulturális metszéspont ez, több ezer kilométer távolságból is.
A latin- és dél-amerikai rajongás azonban bőven megért volna egy mélyebb merítést, hiszen a synth- és dark-pop több más ikonja is megtapasztalta ezt a szenvedélyt, az Erasure-től a Pet Shop Boys-on át a Cure-ig.
És jó lett volna hallani Mr. Martin L.-t és Mr. Gahant is nyilatkozni a turné ezen szakaszáról: hogyan látják a mexikói rajongókat, mit jelent számukra ez a lelkesedés – kiegészítve néhány backstage- vagy akár utazós jelenettel. Ehelyett – leszámítva egy művészi, a film végén látható elsétálós jelenetet, ahol az M Madrid pályaudvarával „egyenlővé” válik – csupán a színpadi jelenlétüket kapjuk.
Mindez azonban nem vesz el a film erejéből. A libabőr-jelenetek így is megvannak: az Andy Fletcher előtti, World In My Eyes alatti megható tisztelgés; Dave Gahan, aki energiabombaként piruettezik és pózol, mintha a pilátesztanára is tapsolna; Martin Gore pedig csibészes félmosollyal pötyögi egy ujjal az Everything Counts vezérmotívumát, tökéletesen tudva, hogy ez az egyszerű dallam immár negyven éve hozza lázba a közönséget. A Speak To Me továbbra is szíven üt, a Wrong tehetetlen dühétől ökölbe szorul a kéz, a Stripped alatt pedig blazírtan figyelhetjük a mobiltelefon-erdőt, miközben Dave énekli: „Let me hear you make decisions / Without your television…” – és a közönség természetesen nem veszi a lapot. Bezzeg a Never Let Me Down Again karlengetésénél – de hát ez már több mint harmincöt éve kötelező elem.
A kamera Christian Eignert és Peter Gordenót sem hagyja figyelmen kívül: a rendező finoman érzékelteti, hogy ők is fontos alkotóelemei ennek a zenei gépezetnek – még ha a Depeche Mode magja továbbra is Dave és Martin.
Egy szó, mint száz: jó lett ez az „M”. Most pedig, hogy a korábban csupán a stáblista alatt hallható Ghosts Again hivatalosan is megérkezett a december 5-én megjelenő Depeche Mode M / Memento Mori Mexico City előzeteseként, a magamfajta rajongó még jobban várja, hogy újra átélje ezt a rituálét – képben és hangban –, és teljes terjedelmében élvezhesse a mexikói koncertet.
Emlékezve a mulandóságra, de bízva abban, hogy a Depeche Mode-ot még mindig ugyanaz hajtja: music till we die. A megjelenésre pedig nem kell sokat várni, és a számtalan hang- és képhordozó kiadás között mindenki biztosan megtalálja majd a számára legmegfelelőbbet. A szokásos online zenei áruházakban már el is indult az előrendelés.
Janurik János
