Des RocKs!

Egy ízig-vérig New York-i, Danny Rocco, alias Des Rocs hozta el nekünk a sosem alvó Nagy Alma esszenciáját péntek este az Analog Music Hallba, energikus bulija láttán pedig lazán megtoldhatná művésznevét azzal a bizonyos plusz „k” betűvel is.

Az estet az egyetlen eredeti tagot – Adam Jaffe dobost – számláló atlantai négyes, a Pistols At Dawn nyitotta. A csapat korábban már olyan bandákkal járta a világot, mint az Alter Bridge, a Mammoth WVH, vagy a Fozzy, az Analogban pedig nagyjából fél órájuk volt bemutatkozni az első sorokat már ekkor is megtöltő hazai nagyérdemű előtt.

Bár a zenekar 2015-ben kezdte el működését, eredeti gitárosuk halála után egy darabig szögre akasztották a hangszereket, így első nagylemezük csak két éve jött ki Ascension címmel. A srácok egész jól felpörgették a hangulatot annak ellenére is, hogy elsőként álltak színpadra, rövid műsorukba pedig egy Rage Against The Machine feldolgozást is csempésztek.

Szintén az Egyesült Államokból, ám annak nyugati oldaláról érkezett a Moon Fever, akiket szintúgy nem hatott meg a felvezető szerepkör: pózok ezerrel, közönségben való zenélés, és úgy tűnt, hazai rajongói is bőven akadnak már a csupán 2020 óta létező Seattle-i zenekarnak, ugyanis a közönség egész jelentős része ismerte dalaikat. Bár a mikrofon kapcsolójával a buli elején meg-meggyűlt Triston Bracht frontember baja, ezt leszámítva ők is rutinosan vették be az Analog deszkáit.

Közel telt ház várta, hogy színpadra lépjen az est főhőse, Des Rocs, akinek zenekarát két régi barátja, William Tully dobos és az egy Frank Zappa hasonmásversenyen tuti előkelő helyezéssel végző Eric Mendelsohn basszusgitáros alkotja. Persze a masszív hangzásban segítségükre volt némi háttér technika is, ez azonban semmit sem vett el a három zenész által közvetített kitörő energiából.

Néhol egy kis Muse, sőt, az egyik újabb klipes dalban, az I Am The Lightningban még némi Clutch utánérzés és egy kis stoner vonal is fel-felbukkant a New York-i srác zenéjében, ahogy lehet a Queen neve sem csak a Tavaszi szél újabb kedves, a magyar közönségnek szánt előadása miatt merült fel.

Danny akár Justin Hawkins eltitkolt fivére is lehetne, de mindezek egyébként inkább csak enyhe benyomások, ahogy kényszeresen hasonlítgatásokba kezd az ember egy – számára – új előadó láttán, és egy másodpercig sem zavaró párhuzamok. Frontemberi tehetségét és közvetlenségét sem lehet elvitatni Rocs-nak: technikusuk születésnapjáról sem feledkezett meg, New York-i sztorijai által pedig kicsit mind a tengerentúlon érezhettük magunkat. Még azt is egészen hitelesen adta elő, hogy szűk egy óra után le is vonulnak a színpadról, de szerencsére majdnem félórát ráhúztak ekkor még a bulira.

Nem csak az előadásmód, a látványvilág is arénákat idézett, a húzós riffek és fogós dallamok mellé Will gyakran állva ütötte a dobokat, de Eric Mendelsohn sem az a cipőnézős basszusgitáros. A főszerep viszont egyértelműen Des-é volt, aki már-már stand uposnak is elmehetne, fazonja pedig érdekes elegye volt a megérinthetetlen rocksztárnak és egy Long Island-i laza havernak.

A koncertet pedig mi más is foghatta volna körbe, mint az introként és outroként egyaránt funkcionáló New York, New York. Hogy mit kértek az emberek, amikor arra buzdította őket Rocs, hogy hunyják be a szemüket egy percre, és kívánjanak valamit, az valószínű örök titok marad, de reméljük, hogy sokan egy újabb hazai Des Rocs koncertet vizionáltak maguk elé.

Szöveg, fotók: Máté Évi

no images were found