Szóval van ez a 2006-ban alakult svéd banda, akikről egyszer csak mindenki beszélt, én pedig azóta is próbálom megfejteni a titkukat, és lehajtott fejjel kell elismernem, hogy még mindig csak tapogatózom. Először 2015-ben láttam őket a Barba Negrában, majd három éve az Arénában is volt szerencsém hozzájuk, szerdán pedig egy egészen bizarr este kerekedett, olyan, aminél talán még egy-egy búcsú felhozatala se kínál többet: volt itt minden, Amy Winehousba oltott sátánidézés, stoner metál, no meg a főhős és díszes – most épp szöcskére emlékeztető gázmaszk szerű fejfedőt öltő – brigádja.
A bulit a Twin Temple nevű formáció nyitotta. Ha behunyt szemmel hallgattam volna őket, akkor nagyjából a Hungária jampijait képzeltem volna magam elé, akik rokizás közben egyszer csak sátánt kezdenek idézni. Ezek után már meg sem lepődöm, hogy a háttérzenekarral kiegészült duó 2016 Halloweenján alakult, már csak a világító tökfejek hiányoztak a színpadról ahhoz, hogy elhiggyem, valójában október vége van, csak elfelejtettem maskarába bújni.
Egyébként az Alexandra és Zachary James – akik leginkább egy vámpírrá avanzsált Amy Winehouse és Mark Ronson duóra hasonlítottak – alkotta páros zenéje nem rossz, igazi klasszikus rock & roll, épp ezért a retro hangzás mellett a külsőségeket és a sátánizmust pont annyira nem tudtam hova rakni, mint magát a Ghost-jelenséget. Így az se meglepő, hogy a közönség soraiból is jó páran fogadták rajongással a párost, akik ezt még egy csokornyi rózsával is meghálálták a leglelkesebbeknek, majd rövidke műsoruk után átadták a terepet a következő bandának.
Az Uncle Acid & The Deadbeats teljesen kilógott a sorból, már amennyiben ez lehetséges egy ilyen stíluskavalkádban: az angol négyes mindenféle külsőség nélkül lépett színpadra és adott nekünk jó félórányi stoner életérzést. Az egybegyűltek ránézésre nem is nagyon tudtak mit kezdeni az ilyen sallangmentes produkcióval, bár tény, hogy a szinte teljes sötétségbe boruló csapat ízes zenéje inkább egy klubba passzolt volna.
Némi átszerelés, és egy hosszú intro után aztán megjelent Papa Emeritus legújabb inkarnációja, és elkezdődött a Ghost harmadik budapesti szertartása. És a kifejezés egyáltalán nem túlzó, ismét egy teátrális előadás várta a rajongókat, akik vallásos áhítattal fogadták pápájukat. Az undergroundból hamar kitört csapat közönsége pont olyan vegyes, mint zenéjük: egész kis, Ghost-pólós gyerekeket, maszkos, kimázolt fiatalokat ugyanúgy ki lehetett szúrni, mint az idősebb korosztály metálos arcait és jó pár külföldi látogatót a lefelezett csarnokban, ami még így is kicsit nagynak tűnt ehhez a produkcióhoz. Egy PeCsa méretű hely – illetve maga a kultikus létesítmény – hiánya továbbra is erősen rányomja bélyegét a hasonló szintű koncertekre.
Visszatérve a Ghost-jelenségre: adott egy maszkos csapat, élén az épp ötödik formában megjelenő pápával, akik az ősfanokat az első két lemezükkel vették meg, majd populárisabb irányba fordultak, és hirtelen berobbantak a köztudatba. Igaz, hogy az említett korongokhoz – a 2010-es Opus Eponymous és a három évvel későbbi Infestissumam – diszkószámba mennek az újabb albumok, valahogy mégsem sikerült már a korábbi anyagokkal sem komolyan vennem a zenekart. Persze lehet másképp alakul ha már akkoriban, és nem csak pár évvel később ismertem volna meg őket, bár azokra az időkre csupán egy-egy dal erejéig emlékeztek most vissza, így valószínűleg csalódottan távoztak azok, akik a korábbi érával kedvelték meg a Ghostot.
Amennyire extrém a formáció egyre jobban kidolgozott megjelenése, a dalok számomra pont annyira felejthetők, a slágereket hallva pedig folyamatosan azon gondolkodom, hogy vajon hol is hallottam már az adott dallamot. Nem véletlen, hogy a ráadás során eljátszott Enter Sandman ragadt meg leginkább bennem, és persze ha maga a koncert nekem nem is, a Tavaszi szél-betéttel előadott gitárszóló mindenképp emlékezetes marad. A buli mindezek ellenére is működött, kellemes, leginkább hajmetálra emlékeztető nóták príma látvánnyal körítve, úgyhogy soha rosszabb szerda estét, a bő két éves bezártság után pedig elmondhatatlanul jó érzés, hogy visszatért az élőzene, így nem csoda, hogy minden koncert élményszámba megy még akkor is, ha az ember nem feltétlen rajongója az adott bandának.
Setlist:
Kaisarion
Rats
From the Pinnacle to the Pit
Mary on a Cross
Devil Church
Cirice
Hunter’s Moon
Faith
Spillways
Ritual
Call Me Little Sunshine
Helvetesfönster
Year Zero
Spöksonat
He Is
Miasma
Mummy Dust
Kiss the Go-Goat
Ráadás:
Enter Sandman (Metallica cover)
Dance Macabre
Square Hammer
